Skip to content

Gambia

2009. november 16.

A holland már többször is járt itt, most is valami humanitárius tennivalója van, elég jól ismeri a viszonyokat. A határon pecsételik be a vízumot, ami uniós tagországok állampolgárainak ingyenes. Ennek ellenére a határőrök mindent elkövetnek, hogy valamilyen formában pénzt csikarjanak ki, módszereik sokfélék, és ötletesek. A hollandnak minden alkalommal problémája volt az átkeléssel, legutóbb eléggé össze is vesztek, kilátásba helyezte, hogy feljelenti őket, ha jogtalanul pénzt követelnek.

A helyzet ugyanis az, hogy mint ahogy nálunk, és  Afrika szerte sokfelé, a korrupció az állam egészét megfertőzte, minden szinten jelen van. Az utcán posztoló rendőr kisebb ajándékokat, pénzt kér, hogy kiegészítse csekélyke jövedelmét, a határőrök hasonló módszerekkel élnek, magasabb hivatalban lévőknél pedig már elég magas lehet az az összeg, amit fizetni kell, ha az ember el akar valamit intézni. Ez olyan méreteket öltött, hogy a főleg angol turisták, és ezzel a bevételek kezdtek elmaradozni, ezért a kormányzat harcot hirdetett. Komoly büntetésre, és akár elbocsátásra számíthat az, aki lebukik azért, mert indokolatlanul pénzt követelt. Az már más kérdés, hogy a rendőrök, katonák csekélyke bérüket is késve, vagy egyáltalán nem kapják meg, így, ha nem akarnak éhen dögleni, államilag rá vannak kényszerítve erre.

A határon azzal nyitnak, hogy szerintük lejárt az útlevelem. Ez hülyeség persze, amit rövid úton bebizonyítok. Akkor azzal jönnek, hogy gond van, mert a belépéskor adott szenegáli pecséten nem látszik a dátum. Ez még nagyobb hülyeség, mert egyrészt látszik, másrészt nehogy már én tehessek róla, hogy az ő kollégája rosszul nyomta oda a pecsétet. Közben bejön a főnök, és szabályosan megfenyegeti a hollandot, hogy ha most is úgy viselkedik, mint legutóbb, akkor nem engedi be az országba, sőt lecsukatja. A holland nyugodt marad, de bennem kicsit felmegy a pumpa. Szólok a főnöknek, hogy ahogy tudják is, a holland évek óta segélyszervezetet vezet itt is, meg Szenegálban is, persze önként, és ingyen, ahelyett hogy otthon élvezné jól megérdemelt nyugdíját. És ahelyett, hogy minket baszogat, meg fenyeget, inkább örülne neki, hogy van ilyen ember. Némi tiszteletet, meg segítőkészséget várnánk el, nem szarakodást. Nyelvi problémánk szerencsére kevesebb, mint Szenegálban, mert Gambia angol gyarmat volt, és így a legtöbben beszélnek angolul. Ennek ellenére a főnök most nekem támad, ne beszéljek így vele, és ne szóljak bele! Még szép, hogy beleszólok, mi rohadunk itt a melegben már negyed órája, ahelyett, hogy tennék a dolgukat. Én még sose voltam itt, de nem valószínű, hogy sűrű vendég leszek, ha így folytatják. Ha nem a hollanddal lennénk, valószínűleg visszafordulnánk, máshol is el tudom költeni azt a kis pénzemet, ők meg basszák meg a pecsétjüket! Végül elsimulnak a dolgok nagyjából, a holland ad nekik egy kis csúszópénzt, és átmehetünk. Az első benyomások mindenesetre nem kedvezőek a legkisebb afrikai országgal kapcsolatban.

Nem egész egy kilométerrel távolabb rendőrposzt, azzal állít meg, hogy fizetnünk kell 50 Dalasit. (Ez a gambiai pénznem)

Miért? Azt nem tudja, de aki itt áthajt, annak mindnek fizetni kell 50 Dalasit. Kifizetjük, de a holland kéri, hogy írja le egy papírra, hogy ennyit kifizettünk itt, és írja alá. Megtörténik. Az első városban a holland bemegy a rendőrségre, ahol elmondja mi történt. Ott persze csodálkoznak, és mosolyogva, mint türelmes atya a hülye gyerekét, felvilágosítják, hogy egyik helyen se kellett volna fizetnie, és ezután se fizessen, ha nem indokolt. Ez nagyon egyszerűen hangzik, az egyetlen apró gond az, hogy a rendőrök, katonák kezében hatalom, és nem mellékesen géppisztoly van. Tehát ha az ember nem akar fizetni, ők meg nagyon erősködnek, akkor hiába tudja az ember, hogy jogtalan a kérés. Ha nem akar az út szélére félreállítva az idők végezetéig ácsorogni, a közeg zsebében az útlevelével, akkor előbb-utóbb fizetni fog. A főrendőrtől végül kapunk egy névjegyet, ha valami gond van, szóljunk a rendőrnek, hogy hívja fel a főnökét, vagy hívjuk mi. Megyünk tovább, egy darabig műúton, aztán, mint oly sok felé, rozsdabarna poros földúton.

Minden pár kilométeren ellenőrző posztok. A legtöbb helyen stop tábla, és pár darab, kavicsokkal megtöltött nagyobb konzervdoboz van kirakva a képzeletbeli felezővonalig. Sok helyen az ellenőrzést megtöbbszörözték, van mondjuk egy rendőrségi ellenőrzőpont, 50 méterrel mögötte egy katonai, és újabb 50 méter után még egy, a fináncoké. Természetesen mindegyiknél, mindig meg kell állni. Szinte mindenhol próbálkoznak, célozgatnak, kötözködnek, de sikerül leszerelni őket. Az egyik elágazásnál ismét rendőrposzt, egy kifejezetten ellenszenves, rendőrnő vonaglik oda, dús melle a hasán összefolyik pocakjával, szájában villognak az aranyfogak. A holland jól ismeri, minden alkalommal problémája volt vele. A nő elkéri a papírokat, aztán a közepébe csap. Büntetést kell fizetnünk, mert lejárt a vízumunk! (Az a vízum, amit nem egész 3 órája ütöttek be az útlevélbe, és ami egy hónapig érvényes.) Meggyőzzük az ellenkezőjéről.

A holland üléstámlájára egy láthatósági mellény van terítve, ami itt is kötelező tartozék, és amilyet mellesleg itt a rendőrök is viselnek, annyi különbséggel, hogy az övékén nagy betűkkel ott virít a „POLICE” felírat is. Akkor azért fizessünk, mert rendőrségi láthatósági mellényünk van, és az tilos. Mutatjuk, hogy ez civil mellény, nincs rajta semmiféle felirat. Az útlevelekkel együtt bevonul a rendőrségi épületbe, a holland utána. Rövid szóváltás után a fickó kiragadja a dagadt kurva kezéből a papírjainkat, idegességében az iratokkal a nő karjára csap, aztán feldúltan kirohanna, de a többi 5-6 rendőr körülfogja, és visszakíséri az épületbe. Vagy egy fél órás hercehurca kezdődik, a rögtön előkerülő főnök hatóság elleni erőszakot emleget, a rendőrnő ugyan a karjára kapta az inkább csak jelképes ütést, de a mellét fájlalja, és látleletet akar felvetetni egy orvossal. Végül rendeződnek a dolgok, a holland megígéri, hogy nem ver rendőrt, mi megígérjük, hogy nem jelentjük fel, azért amiért jogtalanul, és persze saját zsebre akart megbüntetni bennünket, és tovább megyünk. Mindenhol a megszokott kép. Kis falvak a lassan épülő, majdan fedett burkolatú út mentén, néhol a különböző segélyszervezetek által fúrt nyomós kutak, szemét, nyomor. Estére befutunk „Tendaba Camp”-be, egy helyi viszonylatban nagyon színvonalas helyre, a Gambia folyó partjára. Kiveszünk egy-egy szobát. Vacsorát rendelünk. Körülnézünk a környéken. A létesítmény a hasonló nevű falu mellett, széles, iszapos parton fekszik.

298

A Gambia folyó iszapos ártere az előtérben egy kis krokodillal.

A közelben egy kistermetű krokodil fekszik a folyópart sarában, körülötte, ameddig a szem ellát, apró, csavart házú csigák hevernek. Éppen apály van, ezért a folyó messze visszahúzódott széles, lapos medre közepére. Messze vagyunk ugyan a torkolattól, de ez jelen esetben nem jelent semmit. Az atlanti óceánon nagy az árapálykülönbség, a folyó Gambiára eső hossza 400 km, de a határtól a torkolatig mindössze 10 méter az esése.

Másnap a holland a dolgát intézi, mi a nagy hőségben egy pár liter vízzel az alkalmazottak útmutatása alapján elindulunk az egyik pár km-re fekvő faluba.

303

Egy szellős gambiai osztályterem.

Betérünk az iskolába is, az igazgató, aki ott hűsöl az udvaron, körbevisz a létesítményben. Persze valami támogatást, lehetőleg anyagit próbál ő is elérni, felvilágosítjuk, hogy sajnos a legrosszabb emberekhez fordult ez ügyben. Azért én veszek egy tankönyvet, amiből az ötödik osztályosok a környezetismeretet, és szociális ismereteket tanulják. Ebből megtudom például, hogy milyen közismert babonák élnek még. Ilyen, hogy senkit nem szabad sötétedés után hangosan nevén szólítani, mert a gonosz szellem meghallja, később ő fogja szólítani az illetőt, és ha válaszol, akkor meghal. Ha egy kereskedő szappant ad el éjszaka, az balszerencsét hoz az üzletére. A baromfiudvarban verekedő kakasokat nem szabad kettéválasztani, mert akkor az illető anyja meghal.

Elbúcsúzunk, és egy nagy kerülővel, egy másik falun keresztül érünk vissza a táborba. Egész nap nagy volt a hőség, nagyon be kellett osztani a nálunk lévő vizet, és alig várjuk, hogy visszaérjünk. A tábor melletti faluban az egyik tizenéves kislány kéregetni próbál, ahogy nagyon sokan mások is, mindenfelé. De ő a szokásos köszönést, és az esetleges felvezető szöveget elhagyva tökéletes mondatot produkál. Azt mondja: ”I want your money!” Minden lényeges információ benne van, de egy felesleges szó se.

Délután tovább indulunk, és az óceánpart melletti Serakunda nevű helységben, a kempingben alszunk, Banjul, a főváros közelében. Másnap délelőtt felderítjük a környéket, teszünk egy pár kilométeres sétát a tengerparton, aztán a kocsival estére visszaérünk Szenegálba, a „Sonko Bantang” kempingbe, Aliékhoz.

Reklámok
No comments yet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: