Keresünk egy olcsó diákszállást, veszünk ki pénzt az automatából, végre „Master” kártyával, aztán másnap estére megvesszük a buszjegyet hazafelé.

A városban bóklászunk, este beülünk a főtér melletti Delírium Cafe nevű sokat sejtető helyre…. Kétszintes söröző, 2004-ben bekerült a Guinness rekordok könyvébe.

A söröző ezért azt vállalja, hogy az év bármelyik napján legalább 2004 féle üveges sört tart az alsó szinten.(Ennek majdnem a fele belga!) Az itallapon, ami egy öt centi vastag, műanyag lapokból álló könyv 2500 féle sör szerepel a világ 81 országából, de az egyik pultos azt mondja, hogy néha a kínálat felmegy egész 2800-ig. Mi a soproni ászok sörrel képviseljük magunkat a palettán. A felső szinten a plafonról sárgaréz csapok lógnak sorban, itt csapolt sört mérnek, igaz, mindössze 25 félét, ezek persze mind belga sörök. Ha az ember végigkóstolja mindet, mondjuk egy 3 decis pohárral, akkor mintegy 2 napos egybefüggő részegség után már ki is választhatja, melyik ízlett neki legjobban. (Ha addigra el nem felejti.)

Másnap ismét a városban sétálunk, szép, tavaszias idő van. Afrika után természetesen szinte szúrja az ember szemét a nagy tisztaság. Beülünk egy kávézóba, arab tulajdonosa nem győz álmélkodni, honnan tudom, hogy marokkói. Aztán mikor azt is eltalálom, hogy Marrakechből jött, egészen megdöbben. Nevetve mutatom neki a Koutoubia mecset makettjét, ami főhelyen díszlik a sarokban.

Elmegyünk a katedrálishoz is, még nem láttam belülről. Az emeleti részen éppen orchidea kiállítás van, erre belépőjegyet kell váltani. Nagyon megérte, sok száz különböző fajtájú virág pompázik, négy vízesést alakítottak ki fent, medencékkel, természetes környezettel.

Délután vissza a szállásra, ahol a belga recepciós egész jól beszél magyarul. Összeismerkedett egy magyar lánnyal, ideköltözött, és két évig élt nálunk.

Elhozzuk a két zsákot, veszek pár sört az útra, meglepetésre sikerül elérni a buszt.

Ausztriában még hó van az út mellett. Másnap hajnalban, Március 31-én öt hónap után ismét átlépjük a magyar határt.

Másnap korán reggel buszra szállunk, és délután befutunk Bamakóba. Mindenfelé a megszokott kép.

Kosz, retek, szeméthalmok, szennyvíz, légszennyezés. A nyelvi nehézségek ellenére kisbusszal, és gyalog hamarosan megtaláljuk a Niger folyó partján lévő ifjúsági szállást, ez az egyik legolcsóbb azok között, amit a könyv ajánl. Ha pár héttel hamarabb érkezünk, akkor valószínűleg tovább megyünk dél felé, de eltököltük az időt Szenegálban, közben lassan elkezdődik a meleg évszak, itt Bamakóban is pokoli meleg van. A könyv azt írja, délebbre még rosszabb a helyzet, mert arrafelé még párásabb a levegő. Úgy döntünk csak itt Maliban nézünk szét, aztán indulunk haza. Felkeresünk pár utazási irodát, a gond az, hogy egész Maliban csak „Visa” kártyát lehet használni, de azt is csak pénzkivételre, már ahol van ilyen készülék. Nekünk a pénzünk nagy része „Master” kártyán van, ami semmire se jó. Nekem van ugyan külföldi „Visa” kártyám, de azon nem nagyon van pénz. Végül interneten keresztül foglalunk repülőjegyet három hétre előre. A „Royal Air Maroc” elfogadja a „Master”kártyával való fizetést, megadjuk a szükséges adatokat, szépen meg is jön a visszaigazolás. A jegy szerint Casablancai átszállással repülünk Bamakóból Milánóba. (Azért pont oda, mert oda a legolcsóbb a jegy. Az már közel van, onnan majd hazakeveredünk valahogy, és úgyis rég nem láttam a Sforzák palotáját a belvárosban. Valamint a fagyi, és a kávé is Olaszországban a legfinomabb az egész kontinensen)

A következő két-három napban a várossal ismerkedünk, bejárjuk a piacokat, elmegyünk a Nemzeti Múzeumba, felkeresünk pár kocsmát, amit a könyv ajánl, és néhányat, amit nem.

Maliban általában a már említett hús sütödékben vacsorázunk, amik az utak mellé kitelepült grillező helyek, ahol kátrányos vasrácsokon lesütnek egy csomó mindenféle húst, aztán ezeket zsírpapírként használt, rétegelt papírjukat lapokra szétbontott cementes zsákokon tárolják a tűz közelében, ezek többnyire frissek. A készletből, ami általában itt is főleg kecske, és birkahús, esetleg máj, az ember kiválaszt egy darabot. A húsdarabra megalkuszik az árussal, aki ugyanazzal a retkes kézzel, amivel a véres húst pakolja, a tüzet rakja, a parazsat, és az orrát turkálja, és verejtékét törli, feldarabolja egy késsel apró darabokra, beszórja kurkumás sóval, ügyesen becsomagolja egy cementes zsák darabba, és már lehet is enni, vagy vinni. Vagy három nap múlva az egyik reggel a cuccunk egy részét az ifjúsági szálló gondnokára bízva buszra szállunk, és vagy 10 órás zötykölődés után befutunk Sévaréba. Ez Mopti mellett van, az ország közepén, és Dogonföldet innen a legkönnyebb megközelíteni. Következő nap stoppal bemegyünk Moptiba, és körülnézünk. Bamakó egy kifejezetten tiszta, rendezett, jó illatú városnak tűnik Moptihoz képest.

Ez is a Niger folyó partján van. Fő nevezetessége a nagy, agyagból emelt, fagerendákkal erősített, hagyományos építésű, egyszerű mecset. Ezt minden évben, ugyanúgy ahogy a többi agyagból emelt mecsetet, az esős évszak után újra kell tapasztani, különben pár év alatt elmosná az eső. Persze a casablancai II.Hasszán mecsethez nem fogható, de vitathatatlanul érdekes annak, aki még nem látott ilyet. Sajnos, ahogy általában, ezt sem látogathatják, csak muszlimok. A piacon hosszas alku után veszünk vagy egy kilónyi kóladiót. Ahogy a neve is mutatja, régen ez volt a Coca Cola egyik alapanyaga. Barnásvörös színű, első pillantásra vadgesztenyére hasonlít, az íze is olyan. Kis mennyiségben serkentőszert tartalmaz, a helybeliek imádják. Kisebb szívességek viszonzására általánosan elfogadott fizetőeszköz.

Másnap „Sotrama”-val elzötykölődünk Bandiagara-ba. A”sotrama”-k a végletekig lepukkant, általában zöld mini buszok, európai ember számára megdöbbentő létszámú utast szállítanak egyszerre. A kéretlen idegenvezetők persze már Sevaréban, sőt Bamakóban elkezdtek nyomulni. Nagyjából biztosra mennek, hiszen aki Maliba jön, az valószínűleg ellátogat Dogon földre. Részben azzal hülyítik a naiv utazót, hogy az a rész csak, és kizárólag helyi vezetővel látogatható, (és persze ki se lenne alkalmasabb rá, mint épp az adott figura), másrészt rémtörténeteket gyártanak, hogy mik történtek azokkal, akik vezető nélkül kockáztatták meg az utat. Ezek közül persze egy se igaz. A helyi vezető felfogadásának vitathatatlanul vannak pozitív oldalai, de nekünk egyrészt kevés a pénzünk, másrészt általában szeretünk mindent magunk felderíteni, vállalva annak kockázatát is, hogy esetleg eltévedünk, vagy nem tudunk meg mindent az adott helyről. Bandiagarában az egyik hotel lapos tetején bérelünk egy matracot, ami fölé kifeszítjük a szúnyoghálót. Itt már olyan meleg van éjszaka is, hogy egy szál alsógatyában alig tudok aludni, hálózsák rég nem kell. Itt már lépten-nyomon idegenvezetőbe botlik az ember, nem győzzük őket lerázni. Leginkább itt is azért éri meg egyet felfogadni, mert akkor a többi már nem zargatja az embert. Másnap a helybeliek döbbenetére elindulunk gyalog. Nemsokára felvesz egy platós kisteherautó, és ingyen elvisz majdnem Djiguibomboig. Innen megint gyalogolunk. Egyik –másik kitartó idegenvezető robogóval jön ide is utánunk, és útközben kapacitál. Itt tűnnek fel először a jellegzetes négyszögletes agyagból tapasztott sátortetős terménytárolók. Elérünk a sziklaperemhez, ami mentén a Dogonok élnek. Félig leereszkedünk, amikor utólér bennünket egy autó két turistával, és a vezetőjükkel.

Ezek felvesznek, és elvisznek Teli-ig, ahol lepakolunk a kempingben, és felmegyünk a sziklaperem alatti régi településhez, ahol sok terménytároló, színes motívumokkal, maszkok rajzaival díszített lakóépületek láthatók.

Kis pihenő után gyalog tovább megyünk a nagy forróságban Endé-ig, ahol a kempingben egy vályogviskóban éjszakázunk. Másnap, miután itt is körülnézünk, gyalog tovább Doundouru-ig, itt újra felkapaszkodunk egy hasadékon a peremre, Begnimato-ba. Útközben találkozunk egy vadásszal, aki egy régi elől töltős kovaköves puskával vadászik, amilyet nálunk vagy 200 éve használtak utoljára, és amit már csak múzeumokban látni. Egy fotó erejéig elkérem tőle, ő azt hisz lőni is akarok vele, kibiztosítja, mutatja, hogy a fa lombjára célozzak, aztán meghúzom a ravaszt. Az acél a kovakőre csapódik, a keletkezett szikra begyújtja a kis vájatban lévő puskaport, az fellobban, és a pici lyukon keresztül belobbantja a csőben lévő többit. Az felrobban,  nagy durranás, és füst kíséretében kilövi a házilag készített sörétet. Sajnos csak dogon nyelven beszél, kíváncsi lennék mire vadászik ezen a kopár tájon, valószínűleg nyúlra. Begnimotó-ban az egyszerű kemping vályogkunyhójának lapos tetején feszítjük ki a matrac fölé a szúnyoghálót. Körülnézünk a környéken, mielőtt besötétedne. Másnap ismét teszünk egy nagyobb kört a falu körül, a sziklaperem szélén.

Vissza a faluba. Itt is találunk egy vadászt. Őszbe hajló gyapjas fején mókásan áll a mikulás sapka, amit valószínűleg egy tréfás kedvű utazótól kapott. Neki a kovás puskán kívül van egy modernebb, már hátultöltős kétcsövű puskája is, ránézésre ez is megvan 100 éves. A falon, kampókra akasztva vadászati kellékek, cibetmacska prémje, krokodilbőr tarisznya. Itt főleg katolikusok laknak, megnézzük az egyszerű, vályogból emelt templomot is, aztán felszedelőzködünk, és indulunk tovább. Többszöri eltévedés után befutunk a vagy 8 km-re lévő Dourou-ba. Itt is megrohannak bennünket, de itt már főleg a kis mopedesek, akik majdnem biztosra mennek, amikor méregdrága fuvart ajánlanak vissza a bűn rossz földúton Bandiagarába, ami még 25 km. Tovább indulunk gyalog, és erőltetett menetben, több kis falut érintve próbáljuk elérni úti célunkat. Az utolsó pár km-en két szamaras kordéra kéredzkedünk fel, amik a mezőről hazafelé tartanak a sötétben. Lealkudjuk a kért összeget, aztán holtfáradtan zötykölődve már késő este futunk be Bandiagarába, miután több mint 30 km-t gyalogoltunk a pokolban. A viteldíjon felül nekik adjuk maradék kóladióinkat, nagyon örülnek neki. Megint a múltkori hotel tetején alszunk, annyira szétment a lábam, hogy alig bírok menni. Reggel a személyzet egy tagja megy be turistákért Sevarébe, tudják hogy mi is oda tartunk, felajánlják hogy méregdrágán bevisznek a hotel Mercédeszével. Otthagyjuk őket, és keresni akarunk egy „Sotramát”, vagy buszt. Ebből persze rögtön látják, hogy elszántabbak, és rutinosabbak vagyunk, mint az átlag, utánunk jönnek, és a busz viteldíjáért elvisznek. Végre rangunkhoz méltóan utazunk. Ezúttal Moptiban szállunk meg, egy, a szokásosnál is lepukkantabb hotelban. Másnap indulni akarunk Timbuktuba, ezért még aznap lefoglaljuk a helyet egy lestrapált terepjárón, ami a tömegközlekedés eszköze arrafelé. Az út mellett, egy rézsű oldalában egy nő áll négykézláb(!), és sugárban fosik, miközben szórakozottan piszkálja a füvet maga előtt. Másnap egész délelőtt, és a délután egy részében is várjuk, hogy megteljen a jármű, aztán nekivágunk. A sofőrön kívül egy utaskísérő is jön velünk, ő a terepjáró tetején, a csomagok között utazik. Douentzaig műút van, itt fordulunk rá az északra tartó bűn rossz földútra, ami sivatagi terepen vezet. Éjjel kettőre érünk a Niger folyó partjára. Közben vagy harminc különböző típusú terepjárót, és teherautót hagyunk le, amik vagy elakadtak a homokban, vagy műszaki okok miatt vesztegelnek, vagy csak ott fáradt el a sofőr. Nagyon kényelmetlenül utazunk, mert az anyósülésen ketten szorongunk A.-val. Mi csak vagy ötször állunk meg különböző műszaki problémák miatt, hol a víz forr fel, hol a világítás szűnik meg, de végül nagy nehezen elérjük a folyót. Az első komp reggel 7-re jön állítólag. A helybeli utasok behúzódnak egy gyékényfalú viskóba, ami kávézóként funkcionál nappal. Mi is kérünk egy darab gyékényt, és két pokrócot, és mivel a kunyhóban már nincs hely, mögötte lepihenünk az ezernyi csillag alatt. Reggel kávé, aztán már be is fut a komp, ami csak úgy a parthoz lavíroz, leengedi a rámpát, a sofőrök meg megpróbálnak úgy le, illetve felhajtani, hogy ne kaparják el magukat az iszapban. A mi sofőrünk össze is töri a kocsi jobb oldalát. Ezen elveszekednek egy darabig, aztán elindulunk. Az egyik srác, aki a kompon dolgozik, menet közben vizet mer a folyóból, először fogat mos, majd jót iszik a vízből. Abból, ami előzőleg már keresztülfolyt például Bamakón, és Moptin, és amit a legszelídebb fegyverzetellenőr is azonnal tömegpusztítónak bélyegzett volna, amennyiben mondjuk Szaddám Husszeinnél találtak volna belőle pár litert. Szerencsésen kikötünk, aztán pár km után elérjük Timbuktut.

A város túlsó szélén, a „Béke lángja” emlékmű mellett találunk egy olcsó helyet, ahol egy szőnyegekkel letakart hodályban szállásolnak el bennünket, miután felére alkudjuk le az árlistán feltüntetett „hivatalos”árat. A teremben vagy nyolc ventilátor forog, ennek ellenére nagy a meleg, kint alig elviselhető. A”Béke lángja”azon a helyen áll, ahol 1996-ban mintegy 3000 fegyvert égettek el ünnepélyesen a sivatag szélén, ezzel hivatalosan befejeződött a legutóbbi Tuareg felkelés. Persze itt is felizzanak néha azóta is az indulatok, Gao – tól északra, és keletre azóta is vannak harcoló csoportok, amik nem fogadják el a központi kormányzatot, és amik ténylegesen uralják a sivatagot. Alszunk vagy két órát, aztán bejárjuk Timbuktut. Túl sok érdekesség nincs, megnézünk vagy két híres mecsetet, a piacot, a turisztikai hivatalban mi is beüttetjük emlékül Timbuktu pecsétjét az útlevelünkbe, az egyik lepukkant étteremben eszünk valamit. Megnézzük egy-két korabeli felfedező egykori házát is, (1588 és 1853 között legalább 43 európai felfedező próbálta elérni a várost, ebből négynek sikerült, és csak három ért haza élve. Manapság azért már jobbak az arányok valamivel) Az étteremben összeismerkedünk egy figurával, aki teára invitál bennünket a házába. Kedélyesen elteázgatunk, közben persze előkerülnek a különféle áruk, de legnagyobb sajnálatára se veszünk semmit, ahogy azt a legelején le is szögeztük neki. Próbálunk valami terepjárót szerezni visszafelé, de másnap nem indul semmi. Az egyik árusnál hosszú alku után vásárolunk vagy 10 db CD-t Mali leghíresebb előadóitól Salif Keita-tól, és Ali Farka Toure-tól a Tinariwen eggyüttesig. Este kisétálunk egy pár km-re a sivatagba, az egyik bucka tetején ülve hallgatjuk a csendet, felettünk a csillagos égbolt, messze Timbuktu fényei. Erről jönnek a mai napig is a sóval megrakott tevekaravánok a hűvös évszakban, Október, és Március között. Messze északról, Taoudenni-ből, az algériai határ közeléből hozzák a sót, amit egy évezredekkel ezelőtt kiszáradt sóstó medréből bányásznak, ez 740 km-re van ide. A karavánoknak kb. 16 napba telik, mire megteszik ezt a távot. Visszasétálunk, a városhoz közelítve nomádok elszórt kunyhói a dűnéken. Az egyik boltban venni akarok egy kis darab sót emlékbe, ajándékba adják. Másnap is a városban bóklászunk a nagy forróságban, szólnak hogy talán lesz terepjáró kora reggel. Lealkudjuk az árat, aztán tisztázzuk, hogy ebben már a csomagok díja is benne van, a főnök előttünk szól az utaskísérőnek. Lefoglaljuk a két helyet. Másnap az autó a szállásunkról szed fel bennünket hajnali háromkor. Fene se érti, hogy ha a folyó 10 km-re van, és az első komp reggel 7-kor indul, akkor miért kell bennünket ilyen korán felzargatni. Alighogy a két hátizsákot felrakjuk, a segéd kéri a csomagdíjat. Megpróbáljuk rá emlékeztetni, hogy miben egyeztünk meg előző este, de ez nem könnyű, mert csak franciául ért. Persze nem fizetünk neki, de a díjra még többször is visszatér az út során. Nagy nehezen a város különböző pontjairól összeszedjük a többi utast, és nekivágunk. Elérjük a folyót, ahol persze vagy 2 órát kell várni a porban ülve, amíg befut a komp. Átkelünk a túlsó partra, ahol az egyik vizenyős részen áthajtva eltörik valami alkatrész, aminek következtében a kocsi kasztnija belever a kerékabroncsba. Nekiállnak szerelni. Faragnak egy fatuskót, amivel ügyesen kiékelik a laprugót, és gumibelsőből vágott hosszú csíkkal odakötözik. Ki is bírja egész Douentza-ig, de más műszaki problémák miatt azért több helyen megállunk most is. Pár óra múlva befutunk Douentza-ba, eddig jött a gép. Az utaskísérő váltig követeli a pénzét, az egyik katonatiszt is nekünk áll, hogy mindenki fizet csomagdíjat, hogy-hogy mi nem akarunk? Elmondom neki is, mi a helyzet, aztán véletlenül kiderül, hogy így is kb. másfélszer annyit fizettünk a fuvarért, mint a helybeliek. Erre elkullog az utaskísérő. Tekintve hogy odafelé is hasonló összegért utaztunk, így akkor is átvágtak. Az egyik német sráctól, aki velünk együtt jött Timbuktuból, még többet kértek, ráadásul Moptiig fizettették ki az utat, holott tudták, hogy a gép csak Douentzáig jön. Néha jól tűrjük az ilyen apróságokat, mostanra viszont már kicsit belefáradtunk az örökös diszkriminációba. Elképzelem mi történne, ha Európában valamelyik feketének élből kétszeres áron adnának mindent, az éttermi kajától a buszjegyig, pusztán azon egyszerű oknál fogva, mert fekete.

Keresünk valami járművet keletre, Hombori felé, de nincs, illetve jön egy busz, de erre is aránytalanul sokért akarják adni a jegyet, ezért kiveszünk egy szobát az egyik helyi viszonylatban jobb motelben.

Másnap újra fuvart keresünk, de csak délutánra találunk egy nagy teherautót, ami a normál árért hajlandó elvinni a platón, a zsákok tetején. Rövid tökölés után elindulunk. A teherautó tetejéről nagyszerű a kilátás. Néhány km-enként felforr a víz, ekkor megállunk, megvárják, míg hűl egy kicsit, és feltöltik vízzel a tartályt. Amikor besötétedik, milliónyi hatalmas sáska rajzik elő valahonnan, alig bírom kapkodni a fejem a fülke fölött. Késő este futunk be Homboriba. A lepukkant hotel lapos tetején, ahol megszállunk, lealkusszuk az árakat, vacsora, aztán aludni próbálunk a nagy melegben.

Itt, Hombori közelében élnek sivatagi elefántok, azokat akarjuk megnézni. A „közelben” jelen esetben azt jelenti, hogy vagy 4 órás út terepjáróval, amire aranyáron lehet befizetni. Akkor ezt kihagyjuk. Vagy 4 napig maradunk, a közelben teszünk nagy túrákat a homokdűnékhez, és a hegyek között. Éjjel-nappal pokoli a meleg. Egész egyszerűen nem tud az ember annyi vizet vinni magával, hogy elég legyen estig. Az egyik nap csak utolsó erőtartalékainkat bevetve, a kiszáradás határán tántorgunk vissza Homboriba. A., aki szintén jól bírja a meleget, ha csak teheti, úgy gyalogol, hogy karimás kalapját vízbe mártja, és erre tekeri a szintén vízbe mártott turbánját. De ez csak rövid ideig marad nedves a napon. Ilyenkor, Január, és Június között a „Harmattan” nevű szél hordja északról a sivatag porát, sokszor csak egy-két km-re látni a finom porfátyol miatt. Az érzékenyeket, vagy akinek tüdőproblémái vannak, nagyon meg tudja viselni, mi is sűrűn krákogunk. Este a matracunkat belocsoljuk bőven vízzel, a párnául szolgáló ruhadarabot is beáztatjuk. Aztán a beáztatott turbánt, vagy törülközőt szinte csupasz testünkre terítjük. Ha szerencsénk van, és a következő háromnegyed órában el tudunk aludni, mielőtt a legtöbbje csonttá szárad, akkor jó, ha nem, akkor kezdhetjük az egészet elölről, különben képtelenség elaludni.

Találunk egy buszt visszafelé. Előtte  vendéglátónkkal elszámolási vita, hiába alkudtuk le az árat, és kérdeztem rá azóta is többször, magasabb árat akar, mint amit megbeszéltünk. Hosszas vita, Allahot emlegeti, aki megbünteti, ha valótlant állít. Rendben, kifizetjük neki a kért összeget, de szólok neki, hogy majd emlékezzék rám, ha Allah behajtja rajta a számlát, amiért becsapott.

Másnap a busszal elmegyünk a Djenné-i elágazásig. Innen még 30 km Djenné. Mivel nem tudtuk úgy időzíteni a dolgot, hogy a hétfői vásárra érjünk ide, nagyon nehéz bármilyen járművet is találni a városba. Itt van a világon a legnagyobb agyagmecset, ezt akarjuk megnézni, az időnkbe még éppen belefér. Egyetlen „Sotrama” áll az út szélén, a tulaj jó üzletet szimatolva itt is dupla árat kérne a fuvarért, de az nem azt jelenti, hogy ma el is indulunk. Úgy döntünk basszák meg a sármecsetüket akkor, és a nagy ritkán elhaladó autókat próbáljuk stoppolni Bamako felé. Sokára jön egy busz, amire felférünk. A busz megy vagy 100 km-t, aztán bedöglik. Kiderül, hogy kifogyott belőle a gázolaj. Szereznek bele, lelégtelenítik, aztán megyünk tovább. Pár km-el arrébb ismét megáll, akkor be kell tolni. Beesteledik. Kisvártatva elmegy a világítás nagy része, csak az egyik helyzetjelző világít. Ugyanolyan tempóban megyünk tovább, ami az úttesten minduntalan keresztülbaktató szamarak, tehenek, kecskék miatt csak mérsékelten életveszélyes. Vagy 50 km-el arrébb beérünk valami városba, ahol megjavítják a világítást. Megyünk tovább, és valamikor éjjel befutunk Bamakóba. Lealkudjuk a taxit, és a ronccsal elhajtunk az ifjúsági szállásig. Kicsit fáradtak vagyunk, mikor ágyba kerülünk. Másnap a városban mászkálunk. Még a gyümölcs árusok is egységesen két-háromszoros áron adnák nekünk árujukat. Most kezdődik errefelé a mangó idény. Úgy vásárolunk, hogy a piacon sétálva kinézünk valami helybelit, aki épp akkor vett a gyümölcsből. Megkérdezzük, mennyit fizetett. Megszámoljuk hány darabot kapott, aztán ugyanattól az árustól elveszünk ugyanannyit, és annyit fizetünk, mint az előző vevője. A.-nak már kezd elege lenni a helybeli stílusból, menne haza. Másnap éjjel indulna a gép, a biztonság kedvéért ellenőrizzük az E-maileket, minden rendben van-e? Kaptunk a „Royal Air Maroc”- tól egy értesítést, hogy a járatot törölték. Ilyen a mi szerencsénk. Szerencsére a közelben van az irodájuk. Reklamálunk, érdeklődünk, várunk, visszamegyünk, újra érdeklődünk. Hat óra alatt annyit sikerül kideríteni, hogy a visszaigazolás ellenére, amit három hete kaptunk, nem is volt jegyünk. Hogy akkor azt hogy kaphattuk, és ha nem volt jegyünk, akkor most miért közölték hogy törölték a járatot, amire nem is volt jegyünk, azt persze nem tudják. Azt se ismerik el, hogy az ő cégük hibázott volna. Olyan is elhangzik részükről, hogy Maliból nem is lehet interneten jegyet rendelni! Máshonnan igen, Maliból nem. Ezek hülyék. Kétszer is felhívják a casablancai központot, de ott se tudnak segíteni. A végén már a hivatalvezetővel tárgyalunk, de ő is ugyanezt mondja. Legfőbb érvük az, hogy nézzem majd meg, a cégük nem vonta le a számlámról a jegy árát. (Ez később igaznak bizonyul.) Tehetek én róla? Minden lehetőségük megvolt rá. És ha valami probléma volt, akkor miért csak 3 hét múlva derül ki, és miért csak itt, egy nappal az indulás előtt? Jegyet természetesen lehet venni náluk egy későbbi időpontra, de csak készpénzzel, semmilyen kártyát nem fogadnak el ők se, és persze a jegy lényegesen drágább az idő rövidsége miatt, mint amit mi fizettünk volna interneten. Rájuk vágjuk az ajtót, és otthagyjuk őket. Újabb keresgélés, a „Point Afriqe” irodája kínál legolcsóbban jegyeket Európába, de itt is csak készpénzzel lehet fizetni. Úgy döntünk, hogy az összes cuccunkkal kimegyünk másnap este a Bamakói reptérre, egyrészt hátha ott lehet kártyával fizetni, másrészt hátha van valamelyik társaságnál „last minute” jegy valahová olcsóbban. Másnap bepakolunk, „sotrama”, aztán gyalogolunk vagy két km-t, és már ott is vagyunk. Eredmény: Semmi. A „last minute” jegyről nem is hallottak, az aznap esti gépre váltott jegyek természetesen még drágábbak, mint egyébként, és itt is csak a kp-t fogadják el. Nincs amúgy se nagy választék. Európába innen gyakorlatilag csak a francia, és a marokkói légitársaság indít gépeket, és náluk is sorozatosan törlik a járatokat mostanság, nem tudni hogy a válság, az időjárás, vagy más miatt. Taxival, hosszú alku után vissza Bamakóba. Alig maradt pénzünk. Másnap a „Point Afriqe” irodájában találnak nekünk egy olcsóbb jegyet casablancai átszállással Párizsba. Elindulok, és az angol „Visa” kártyáimról nagy nehezen leszedek annyi pénzt, amennyit a nő mondott. Vissza az irodába. Addigra az olcsóbb jegyek online elfogytak, van ugyanerre a gépre, de drágább. Annyi pénzünk nincs, vissza az automatákhoz, de akárhogy becézem a gépet, nem ad ki több pénzt. Vissza az irodába. Új technikát próbálunk ki. Kirakom a nő elé az összes pénzünk, és megkérem, hogy találjon egy olyan repülőjegyet bárhova Európába, amire elég, és a lehető legkorábbi időpontra. Talál egyet két nappal későbbre, szintén a „Royal Air Maroc” gépére, Casablancán keresztül Brüsszelbe. Megfogadtuk ugyan, hogy az eset után marokkói légitársasággal soha, de nincs más választásunk. Lefoglaljuk, annyi pénzünk maradt, hogy a szállást ki bírjuk fizetni, plusz egy pár sör is belefér a kiszáradás ellen, de enni nem nagyon fogunk. Most már csak az lenne a szép, ha ezt a járatot is törölnék, mert akkor nem tudom mit csinálnánk. A következő két napban a városban bóklászunk. Aztán „ sotrama”, reptér, még egy utolsó sör a reptér melletti lepukkant kocsmában, aztán mintegy 30 Ft-nyi CFA megmaradt tőkével szállunk be a gépbe éjfélkor.

Reggel zuhogó esőben gond nélkül szállunk le Casablanca repülőterén. A felszállásig van egy fél óránk, a megmaradt euró fémpénzeket elfogadják a reptéri kávézóban, hónapok óta először iszok egy jó kávét.

Felszállunk, és délután fél kettőkor landolunk Brüsszelben.

A helyzet ugyanis az, hogy mint ahogy nálunk, és  Afrika szerte sokfelé, a korrupció az állam egészét megfertőzte, minden szinten jelen van. Az utcán posztoló rendőr kisebb ajándékokat, pénzt kér, hogy kiegészítse csekélyke jövedelmét, a határőrök hasonló módszerekkel élnek, magasabb hivatalban lévőknél pedig már elég magas lehet az az összeg, amit fizetni kell, ha az ember el akar valamit intézni. Ez olyan méreteket öltött, hogy a főleg angol turisták, és ezzel a bevételek kezdtek elmaradozni, ezért a kormányzat harcot hirdetett. Komoly büntetésre, és akár elbocsátásra számíthat az, aki lebukik azért, mert indokolatlanul pénzt követelt. Az már más kérdés, hogy a rendőrök, katonák csekélyke bérüket is késve, vagy egyáltalán nem kapják meg, így, ha nem akarnak éhen dögleni, államilag rá vannak kényszerítve erre.

A határon azzal nyitnak, hogy szerintük lejárt az útlevelem. Ez hülyeség persze, amit rövid úton bebizonyítok. Akkor azzal jönnek, hogy gond van, mert a belépéskor adott szenegáli pecséten nem látszik a dátum. Ez még nagyobb hülyeség, mert egyrészt látszik, másrészt nehogy már én tehessek róla, hogy az ő kollégája rosszul nyomta oda a pecsétet. Közben bejön a főnök, és szabályosan megfenyegeti a hollandot, hogy ha most is úgy viselkedik, mint legutóbb, akkor nem engedi be az országba, sőt lecsukatja. A holland nyugodt marad, de bennem kicsit felmegy a pumpa. Szólok a főnöknek, hogy ahogy tudják is, a holland évek óta segélyszervezetet vezet itt is, meg Szenegálban is, persze önként, és ingyen, ahelyett hogy otthon élvezné jól megérdemelt nyugdíját. És ahelyett, hogy minket baszogat, meg fenyeget, inkább örülne neki, hogy van ilyen ember. Némi tiszteletet, meg segítőkészséget várnánk el, nem szarakodást. Nyelvi problémánk szerencsére kevesebb, mint Szenegálban, mert Gambia angol gyarmat volt, és így a legtöbben beszélnek angolul. Ennek ellenére a főnök most nekem támad, ne beszéljek így vele, és ne szóljak bele! Még szép, hogy beleszólok, mi rohadunk itt a melegben már negyed órája, ahelyett, hogy tennék a dolgukat. Én még sose voltam itt, de nem valószínű, hogy sűrű vendég leszek, ha így folytatják. Ha nem a hollanddal lennénk, valószínűleg visszafordulnánk, máshol is el tudom költeni azt a kis pénzemet, ők meg basszák meg a pecsétjüket! Végül elsimulnak a dolgok nagyjából, a holland ad nekik egy kis csúszópénzt, és átmehetünk. Az első benyomások mindenesetre nem kedvezőek a legkisebb afrikai országgal kapcsolatban.

Nem egész egy kilométerrel távolabb rendőrposzt, azzal állít meg, hogy fizetnünk kell 50 Dalasit. (Ez a gambiai pénznem)

Miért? Azt nem tudja, de aki itt áthajt, annak mindnek fizetni kell 50 Dalasit. Kifizetjük, de a holland kéri, hogy írja le egy papírra, hogy ennyit kifizettünk itt, és írja alá. Megtörténik. Az első városban a holland bemegy a rendőrségre, ahol elmondja mi történt. Ott persze csodálkoznak, és mosolyogva, mint türelmes atya a hülye gyerekét, felvilágosítják, hogy egyik helyen se kellett volna fizetnie, és ezután se fizessen, ha nem indokolt. Ez nagyon egyszerűen hangzik, az egyetlen apró gond az, hogy a rendőrök, katonák kezében hatalom, és nem mellékesen géppisztoly van. Tehát ha az ember nem akar fizetni, ők meg nagyon erősködnek, akkor hiába tudja az ember, hogy jogtalan a kérés. Ha nem akar az út szélére félreállítva az idők végezetéig ácsorogni, a közeg zsebében az útlevelével, akkor előbb-utóbb fizetni fog. A főrendőrtől végül kapunk egy névjegyet, ha valami gond van, szóljunk a rendőrnek, hogy hívja fel a főnökét, vagy hívjuk mi. Megyünk tovább, egy darabig műúton, aztán, mint oly sok felé, rozsdabarna poros földúton.

Minden pár kilométeren ellenőrző posztok. A legtöbb helyen stop tábla, és pár darab, kavicsokkal megtöltött nagyobb konzervdoboz van kirakva a képzeletbeli felezővonalig. Sok helyen az ellenőrzést megtöbbszörözték, van mondjuk egy rendőrségi ellenőrzőpont, 50 méterrel mögötte egy katonai, és újabb 50 méter után még egy, a fináncoké. Természetesen mindegyiknél, mindig meg kell állni. Szinte mindenhol próbálkoznak, célozgatnak, kötözködnek, de sikerül leszerelni őket. Az egyik elágazásnál ismét rendőrposzt, egy kifejezetten ellenszenves, rendőrnő vonaglik oda, dús melle a hasán összefolyik pocakjával, szájában villognak az aranyfogak. A holland jól ismeri, minden alkalommal problémája volt vele. A nő elkéri a papírokat, aztán a közepébe csap. Büntetést kell fizetnünk, mert lejárt a vízumunk! (Az a vízum, amit nem egész 3 órája ütöttek be az útlevélbe, és ami egy hónapig érvényes.) Meggyőzzük az ellenkezőjéről.

A holland üléstámlájára egy láthatósági mellény van terítve, ami itt is kötelező tartozék, és amilyet mellesleg itt a rendőrök is viselnek, annyi különbséggel, hogy az övékén nagy betűkkel ott virít a „POLICE” felírat is. Akkor azért fizessünk, mert rendőrségi láthatósági mellényünk van, és az tilos. Mutatjuk, hogy ez civil mellény, nincs rajta semmiféle felirat. Az útlevelekkel együtt bevonul a rendőrségi épületbe, a holland utána. Rövid szóváltás után a fickó kiragadja a dagadt kurva kezéből a papírjainkat, idegességében az iratokkal a nő karjára csap, aztán feldúltan kirohanna, de a többi 5-6 rendőr körülfogja, és visszakíséri az épületbe. Vagy egy fél órás hercehurca kezdődik, a rögtön előkerülő főnök hatósági erőszakot emleget, a rendőrnő ugyan a karjára kapta az inkább csak jelképes ütést, de a mellét fájlalja, és látleletet akar felvetetni egy orvossal. Végül rendeződnek a dolgok, a holland megígéri, hogy nem ver rendőrt, mi megígérjük, hogy nem jelentjük fel, azért amiért jogtalanul, és persze saját zsebre akart megbüntetni bennünket, és tovább megyünk. Mindenhol a megszokott kép. Kis falvak a lassan épülő, majdan fedett burkolatú út mentén, néhol a különböző segélyszervezetek által fúrt nyomós kutak, szemét, nyomor. Estére befutunk „Tendaba Camp”-be, egy helyi viszonylatban nagyon színvonalas helyre, a Gambia folyó partjára. Kiveszünk egy-egy szobát. Vacsorát rendelünk. Körülnézünk a környéken. A létesítmény a hasonló nevű falu mellett, széles, iszapos parton fekszik.

A közelben egy kistermetű krokodil fekszik a folyópart sarában, körülötte, ameddig a szem ellát, apró, csavart házú csigák hevernek. Éppen apály van, ezért a folyó messze visszahúzódott széles, lapos medre közepére. Messze vagyunk ugyan a torkolattól, de ez jelen esetben nem jelent semmit. Az atlanti óceánon nagy az árapálykülönbség, a folyó Gambiára eső hossza 400 km, de a határtól a torkolatig mindössze 10 méter az esése.

Másnap a holland a dolgát intézi, mi a nagy hőségben egy pár liter vízzel az alkalmazottak útmutatása alapján elindulunk az egyik pár km-re fekvő faluba.

Betérünk az iskolába is, az igazgató, aki ott hűsöl az udvaron, körbevisz a létesítményben. Persze valami támogatást, lehetőleg anyagit próbál ő is elérni, felvilágosítjuk, hogy sajnos a legrosszabb emberekhez fordult ez ügyben. Azért én veszek egy tankönyvet, amiből az ötödik osztályosok a környezetismeretet, és szociális ismereteket tanulják. Ebből megtudom például, hogy milyen közismert babonák élnek még. Ilyen, hogy senkit nem szabad sötétedés után hangosan nevén szólítani, mert a gonosz szellem meghallja, később ő fogja szólítani az illetőt, és ha válaszol, akkor meghal. Ha egy kereskedő szappant ad el éjszaka, az balszerencsét hoz az üzletére. A baromfiudvarban verekedő kakasokat nem szabad kettéválasztani, mert akkor az illető anyja meghal.

Elbúcsúzunk, és egy nagy kerülővel, egy másik falun keresztül érünk vissza a táborba. Egész nap nagy volt a hőség, nagyon be kellett osztani a nálunk lévő vizet, és alig várjuk, hogy visszaérjünk. A tábor melletti faluban az egyik tizenéves kislány kéregetni próbál, ahogy nagyon sokan mások is, mindenfelé. De ő a szokásos köszönést, és az esetleges felvezető szöveget elhagyva tökéletes mondatot produkál. Azt mondja: ”I want your money!” Minden lényeges információ benne van, de egy felesleges szó se.

Délután tovább indulunk, és az óceánpart melletti Serakunda nevű helységben, a kempingben alszunk, Banjul, a főváros közelében. Másnap délelőtt felderítjük a környéket, teszünk egy pár kilométeres sétát a tengerparton, aztán a kocsival estére visszaérünk Szenegálba, a „Sonko Bantang” kempingbe, Aliékhoz.

Másnap A. ágyban marad, a gyomra rendetlenkedik. Én körbejárom a szigetet, amire eredetileg Saint-Louis épült. Lepusztult, gyarmati stílusban emelt épületek, bárok, éttermek, fafaragásokat, és egyéb népművészeti termékeket árusító üzletek, és persze a szokásos szemét. Nagy a meleg. Megnézem a hidat is nappali fényben, amin tegnap átjöttünk. Átsétálok a kisebb hídon a félszigetre, amit a Szenegál folyó lerakott hordaléka alakított ki vagy 30 km hosszan, de ami sehol se szélesebb 500 m-nél. Ezen az oldalon halászfalu húzódik a várossal párhuzamosan, de azon jóval túl délre. Az óceánparton itt is, akárcsak Mauritániában, színes mintákkal telefirkált pirogok százai, ezrei hevernek, köztük, és a falu mély homokkal borított utcáin mindenhol még a városinál is nagyobb szeméthalmok. Az egyik nagy területen mindenféle hulladék fából eszkábált asztalok, részben a sózott, részben a füstölt halak szárítására. Köztük mindenfelé halmaradékok, legyek milliói, és a nehéz, tömény halszag. A halat tartósítás után aztán nagy gyékénykosarakban, vagy műanyagzsákokban szállítják az ország belsejébe. Volt szerencsém többször is utazni több mázsányi füstölt hal társaságában, nem mindennapi szagélmény. A halászfalu déli oldalán körbekerített muszlim temető. Ez általában tiltott hely hitetleneknek, de meglepetésre minden gond nélkül beengednek. A halászok kagylóval kevert homokból emelt sírhantjait onnan lehet felismerni, hogy hagyományosan halászhálóval vannak letakarva. Némelyiknek korhadt csónakdeszka, másoknak bálnacsigolya a fejfájuk. Az óceánparton messze elsétálok Dél felé. Óvatosan lépkedek, a helyiek a tengerpartot (mint oly sok helyen Afrikában) egy nagy nyilvános WC-nek tekintik, ami még nem lenne nagy baj, ha egy kis homokot rugdosnának a termésre, miután végeztek. De szemmel láthatóan nem vesződnek ilyesmivel, pedig az ilyen apróság nem pénz kérdése. Ahogy a helyenként itt is szerteszét rothadó kutyák, és kecskék tetemére is lehetne dobni egy pár lapát földet, ha nem is esztétikai okokból, de hátha kevésbé bűzlenének. A homokban mindenfelé heverő szemét kordában tartására is léteznek már a világban olcsó átmeneti megoldások, de ezeket itt nem ismerik, vagy még az a kis pénz is, de leginkább az akarat hiányzik. Az egyik útszéli bódéban eszek egy sült halat rizzsel, és  citromos hagymamártással, (Yassával) ami nagyon népszerű, és sok helyen az egyedül választható étel Nyugat Afrikában. Olcsó persze, csak ne nézzen körül az ember. Vissza a halászfaluba, ahol az egyik háznál lagzi zajlik. A násznép nagy része az utcára szorult, ott esznek-isznak, a zenészek muzsikálnak, nagyon jó a hangulat. Később sikerül utazási csekket váltanom, 3 % jutalékot szednek le, szemétség. Estére vissza a szállásra, viszek egy halom gyümölcsöt A.-nak, aztán felkeresek egy pár kocsmát.

Másnap A. jobban érzi magát, összepakolunk. Egy lestrapált kisbusszal elmegyünk a „Bush Taxi” állomásra. Itt bozót taxinak hívják a hasonló rendeltetésű járműveket, ami északon még a „Grand Taxi” névre hallgat) Alkudozás egyrészt a 7 személyes Renault díjszabására, másrészt a gyárilag 20, a gyakorlatban 50, vagy még több férőhelyes kisbuszokra. Az utóbbi az olcsóbb. Nincs könnyű dolgom, egyrészt nagyon kevesen beszélnek angolul, másrészt itt is a helyi folklór része a turistáktól a lehető legtöbb pénz lenyúlása. Ha a viteldíjat már sikerült lealkudni arra a szintre, amit a helyiek fizetnek, a csomagdíj léte, és mértéke örök probléma. Amennyire beleláttunk a rendszerbe, a helybeliek kisebb csomagért nem fizetnek. Ha az átlagostól nagyobb méretű, vagy súlyú csomagot akarnak elszállíttatni, akkor 500 CFA a díj. Ettől többet csak tényleg nagyméretű csomagért, vagy nagy távolságra fizetnek. A mi két hátizsákunk  összesen olyan 20-35 kiló lehet, ennek ellenére előfordult olyan, hogy 2500 CFA volt a viteldíj, a csomagokért pedig elsőre 3500-at kértek volna fejenként. Ezt aztán időnként több órás alkuval küzdöttük le 500-ig, és néha sikerült elérni, hogy egyáltalán ne fizessünk, akárcsak a helybeliek. Itt is, mire sikerül megfelelő árat elérni a kisbusznál, addigra már nem férünk fel. Ugyan rögtön beáll helyére a másik, azonnal le is foglalom a két helyet, de csak nagyon lassan telik meg. Már délután van, mire elindulunk. Vagy 50 km-el távolabb megállunk az egyik kis falunál a legnagyobb hőségben. A jobb első kerék túlmelegedett, és füstöl. Leszállunk. Megemelik a kocsi elejét, és megütögetik, megrugdossák mindkét első kereket. Ezzel nagyjából meg is van a szerviz. Megyünk tovább, a füstölés abbamaradt. A kisbusz valahol Dakar külvárosában rak le bennünket. A sofőr, és az utasok segítségével átszállunk egy másikra, ami ha ez egyáltalán lehetséges, még zsúfoltabb, mint az előző, és bevisz a belvárosba. A könyv térképmelléklete alapján a helybeliek segítségével megtaláljuk a könyv által írt legolcsóbb szállást, illetve csak a helyén emelt több emeletes épületet, mert a hotelt tavaly lebontották. Szerencsére a közelben van a második legolcsóbb, közvetlenül a főtér mellett. Ezt többnyire órákra veszik ki a környéken sétáló nők, és ezek kuncsaftjai. Becuccolunk. Én később beülök sörözni az egyik közeli kocsmába, az utcán soha nem tapasztalt sikerem van a hölgyek körében, bár valami azt súgja, ez nem feltétlenül megnyerő egyéniségemnek szól.

Másnap egész napos városnézés, és pénzváltási kísérlet.

A sokadik bankban végre váltanak utazási csekket, itt is 3%-ot nyúlnak le. Elmegyünk internetezni, és hosszú idő után haza is telefonálok.

Másnap folytatjuk a városnézést, hajóval átmegyünk Gore szigetére. Szemmel láthatóan az összes helybeli a turistákból él, akinek nincs galériája, vagy ajándékokat, műanyag szarokat, netán népművészeti tárgyakat áruló sátra, az éttermekben, vagy kávézókban dolgozik, esetleg egy szatyor mütyürrel járja az utcákat, és zaklatja szegény arra járót. Vissza a szárazföldre. Egy kisbusszal kimegyünk a félsziget végében épült világító toronyhoz, ami egy domb tetején áll.

Az út mellett egy bokor ágaira feltekeredve egy hosszú kígyó napozik, lefotózom. Máshol hatalmas pókok lesnek hálóik szélén. Este ismét kocsmázás. Ahol turisták előfordulnak, ott mindenhol vannak kocsmák, de az árak elég magasak, különösen az itteni bérekhez viszonyítva. Egy üveg sör egy átlagos helyen 1000 CFA körül van, ez Kb. 450 Ft. Ez, különösen vidéken egy kétkezi munkás két napi bére, és akkor még boldog lehet, hogy van munkája.

Dakarból később lemegyünk Toubab Dialaoba . Ez az óceánparton van Dakartól délre. Nagyon szép hely lenne széles, homokos partjával, fehérek által vásárolt csinos villáival, a parton elszórt kis halászfalvaival, kocsmáival, csak hát itt is a szemét, bár kevesebb, mint máshol. Útközben betérünk egy szafari parkba, illetve csak térnénk. Mivel itt szabadon kószál az összes afrikai nagyvad, így csak saját, vagy bérelt terepjáróval lehet behajtani. Sajátunk nincs, a bérlés megoldható lenne, de nem akarunk annyi pénzt költeni.Vagy 3 órán keresztül várunk valakikre, akik saját autóval jönnek, és bevisznek, vagy akik nem, és meg lehetne osztani velük a bérlés költségeit. Addig a bejárat közelében lévő étteremben ücsörgünk. Az étterem mellett sekély tó, krokodilok fürdenek benne, a partján szelíd varacskos disznó csatangol. A közelben struccok hűsölnek az árnyékban. Mindenfelé majmok szaladgálnak, egy elkerített, de szabadon látogatható  részen óriás teknősök élnek vagy 30-an. Egy csimpánz is árválkodik ketrecben. Nem jön senki, akivel beljebb tudnánk menni, így tovább állunk. A vegyes muszlim- keresztény lakosságú Joal-Fadiout következik, ritka ízléstelen templomával, közös temetőjével. A szálláson rendelt vacsora valami soha nem látott, furcsa állagú húsból áll, elkészítési módját tekintve az örökös „Yassa”, ami citromlével leöntött hagymaszósz, következésképpen savanyú, és nekem mindig olyan, mintha emiatt romlott lenne. Innen Dijferbe megyünk „bush taxi”-val. Megállunk egy pár fotó erejéig Szenegál legnagyobbnak tartott Baobab fájánál. 32 méter a kerülete, van benne egy odú, állítólag több mint 25 felnőtt ember elfér benne. Dijfer egy még az átlagosnál is szemetesebb falu. Az óceánparton sétálva figyeljük a halászokat, a körülöttük nyüzsgő helybelieket, és a zsákmányt. Az egyik helyen egy kupac hatalmas tengeri csiga házát vágják ketté, és szedik ki belőle emberfej nagyságú lakóját. Itt jövök rá, hogy a tegnapi vacsorám ebből készült. Innen vissza Dakarba, majd hajóval lemegyünk délre, Gambiát kikerülve Zigouinchorba. Kíváncsiak vagyunk az útra, mert a hajó elődje ezen az úton túlterheltség miatt 2002-ben elsüllyedt, majdnem 2000-en fulladtak vízbe, és csak 64 embert sikerült kimenteni. Kellemesen csalódunk, a hajó modern, és mostanában már olyan apróságra is figyelnek, hogy csak annyi embert engedjenek felszállni, ahányat a hajó elbír. Zigouinchor Casamance tartomány székhelye. Még alig 5 éve is véres polgárháború dúlt ezen a környéken a tartomány elszakadásáért. „Bush taxival” elmegyünk Elinkine faluba, ahonnan napi motorcsónakjárat bonyolítja a közlekedést Carabane szigetére. Útközben minden pár km-enként katonai posztok, a bozótból terepjáróra szerelt gépágyú néz az út felé, a falvakban a közigazgatás épületeit a mai napig futóárkok, homokzsákok, és lőállások védik, ezekben egy-egy géppuska mögött őrök ülnek éjjel-nappal. Útközben még egy nyolckerekű, lövészpáncélost is látunk. Elinkine-ből a motorossal először a katonai ellenőrzőponton jelentkezünk, ahol felírják az adatokat.

Carabane-ban másnap találkozunk Melindával, aki vagy 3 napja érkezett. Mikor elváltunk, visszament Nouakchott-ba, megszerezte a szenegáli vízumot, és újra elindult a határra. Mivel közben a mauritániai vízuma lejárt, a bürokratikus út helyett egyszerűen átjavította az útlevelében a dátumot, és ezúttal simán átjött. Az egyik helybeli barátja ismerősének van egy nagy kör alakú háza, a középen lévő közös helyiségbe nyíló szobákkal, és két kisebb kunyhóval a közelben. Ez kemping lenne, de a globális felmelegedés következtében az esős évszakban a víz dagálykor elönti az egész környéket, így nem üzemel hivatalosan. De Melinda ismerősei kitakarították, és ő beköltözött, illetve mi is átcuccolunk ide. Ez a ház közvetlenül a parton van, a szigeten lévő egyetlen falutól pár száz méterre. Folyóvíz, villany, csatornázás, és egyéb ilyen civilizációs dolgok nincsenek a szigeten.

Carabane.

A Casamance folyó torkolatában, mangrove erdők által határolt csatornákkal szabdalva fekszik, az óceán felől részben a szárazföld nagy karéja védi. Egyetlen falu van, mintegy 500 lakossal, 4-5 kocsmával, fogadóval, amiknek áramellátását aggregátorok biztosítják. Nincsenek utak, se autók. A környéken nagy a halbőség, csak rájából 15 féle él a területen. A széles, homokos parton órákig lehet sétálni, anélkül, hogy apró termetű félvad fekete sertéseken, és szarvasmarhákon kívül bárkivel is találkozna az ember. A többnyire ragyogó napsütésben pálmák hajladoznak, majmok rikoltoznak a fákon, a vízben delfinek hancúroznak, a parton az ember minden lépésére rákok tucatjai keresnek menedéket. A szigeten nincsenek skorpiók, krokodilok (csak egy, ezt az egyik kocsma udvarán betonteknőben hizlalják szűkösebb napokra), és kígyók se.(Na jó, legalább is nem sok)

Az egyik éjszakai dagálykor apró szemű hálóval fogott rákokat használtuk csalinak, általában a magunk által fogott halat ettük, vagy a mangrovefák léggyökereire tapadt milliónyi osztriga közül gyűjtöttük be a nagyobbakat, ezek sütve nagyon finomak. Vagy 600 méterre volt egy kút, aminek sárga, enyhén sós vizét egy szűrőn engedtük át, ezt ittuk, a folyóban fürödtünk. A sziget belsejében, pár kilométerre él a pálmabor készítő, akihez a helyiek visznek el bennünket. Háza nádtetején majomkoponya szárad. Leültet bennünket, és a borból, aminek literjét 200 CFA-ért méri szutykos edényeiből, kóstoló gyanánt megitat velünk vagy 5 litert. Aztán veszünk tőle 10 litert, a többiek szerint bőven elég lesz. Másnapra elfogy, caplathatunk vissza hozzá a bozóton keresztül. A falu volt annak idején a franciák első kereskedelmi telepe Nyugat-Afrikában, ebből az időből egy denevérek lakta katolikus templom, az iskola falai, és a korabeli kereskedők, és hajósok csontjait rejtő pusztuló temető maradt fenn.

Még az első este a kocsmában találkozunk egy magyar házaspárral. Nagymaroson laknak, a férfi kertészmérnök, a felesége német, de már vagy 25 éve él nálunk. Ő üvegműves. Van egy faiskolájuk, ahol tavasszal, és ősszel van a szezon. Az utóbbi 20 évben ezért minden nyáron, és télen 2-2 hónapra elutaznak, minél extrémebb a hely, annál jobb. Mára a fél világot bejárták. Innen Malin, Burkina Fasón keresztül Elefántcsontpartra tartanak, onnan repülnek majd haza.

Mi egy hetet maradunk itt, aztán elbúcsúzunk a helybeliektől. Sok szimpatikus embert ismertünk meg itt.

Innen lemegyünk délre Cap Skirring nevű helyre, ez az egész tartomány talán legturistásabb területe. Egy pár hotel, rengeteg kemping, bárok, éttermek. Az árak magasak. Mi beköltözünk az egyik ismerős által még Carabane-on ajánlott „Campement”-be, az óceán széles, homokos partjára néző teraszon. Három napig maradunk, az egyiken elsétálunk messze délre, egészen a Guinea-Bissau-i határig.

Vissza Zigouinchor-ba, indulni akarunk az ország Dél –Keleti részébe, és onnan Mali-ba. Itt találkozunk valakivel, aki kérdezi, jártunk-e már Kafountine-ban, merthogy milyen jó hely. Nem is hallottunk még róla. Megnézzük a térképen, és mivel nem vagyunk időhöz kötve (illetve csak annyiban, hogy nekem orvosi utasításra időnként söröznöm kell, különben a kiszáradást kockáztatom) úgy döntünk, felmegyünk egy-két napra. Útközben nagy rendőri ellenőrzésbe botlunk. Nagyon mogorvák, mindenkit megmotoznak, a hátizsákjainkból egyenként szednek ki minden darabot. Miután nem találnak semmit, nagyon kedvesek lesznek, majd elolvadnak, gratulálnak a barátnőmhöz, jó utat kívánnak, és mosolyogva elbúcsúznak. Az alakoskodás szép példája. A helybeliekkel, és utazókkal beszélgetve tudjuk meg, hogy amennyiben csak egy kis mennyiségű füvet is találtak volna, az a szenegáli törvények szerint 10 év börtön. Mivel azért nem minden „Bush taxit”állítanak meg, valószínű, hogy fülest kaptak valahonnan. Mivel 10 év börtönt senki nem vállal be, ha nem muszáj, viszont a fehérek hozzájuk képest dúsgazdagok, így ha találnak valamit, az illető teljesen ki van nekik szolgáltatva, és nincs az a pénz, amit ne érne meg, hogy elkerülje a sittet. Tehát, amikor a kutatást elkezdték, a mogorva külsővel ügyesen álcázták azt a jóleső izgalmat, amit nagyobb összegű pénz megszerzése előtt érez az ember, és amikor sikertelen volt a keresés, a vidám, és udvarias külső ellenére belül biztos nagyon csalódottak, és bosszúsak voltak.

Mellesleg egész Casamance tartomány bevételének nem elhanyagolható részét képezi a fűnek az ő termesztése, de minek vinne valaki pont Kafountineba árut, amikor ez a tartományon belül is a termesztés központja. Más rendőrök mesélték, hogy Kafountineban mindenki annyi füvet szív, amennyit akar, de a faluból kihozni tilos. Bent nem ellenőrzik rendőrök, már csak azért sem, mert nincsenek. A kormánykatonák ugyan szintén fellépnek kirívó esetben, de kellő diszkrécióval ez elkerülhető.

Kafountineban véletlenül találtuk meg az egyik kempinget, amit Ali, a helybeli Jola nemzetiségű srác, és Dominiqe, a francia barátnője vezet.

Még bent a faluban stoppoltunk egy terepjárót, aminek vezetője egy holland fickó egy segélyszervezet helyi képviselője. Ő mutatta a kempinget. Dominiqe, egy dúsgazdag német fickó felesége volt, egy közös lányuk van, ő most Párizsban él. Észak Olaszországban laktak egy nagy házban az egyik tó partján. Vettek itt Kafountine-ban egy birtokot, és egyszer Dominiqe eljött, hogy kutat fúrasson rá. Akkor találkozott Ali-val, elvált a férjétől, és 8 éve élnek itt együtt boldogan. A kis kemping közvetlenül az óceánparton van. Egy deszkákból szögelt tákolmányból áll, ami recepció, bár, és előkészítő helyiség egyben, mellette szabad tűzön készülnek az ételek. Van egy nyitott oldalfalú étkező része, és három kis kunyhó, akkorák, hogy a dupla ágyon kívül a két hátizsáknak van benne hely. Az egyikben Aliék alszanak, de ha már máshová nem férnek a vendégek, akkor felállítják a sátrukat, és átengedik kunyhójukat. Van egy szép nagy házuk is a környéken, de ha csak tehetik, ezt kiadják, jelenleg holland barátjuk bérli tőlük 3 hónapra. A kempingben áram, folyóvíz, csatorna, és egyéb csacskaságok nincsenek. Illetve a fúrt kútból napelem által termelt áram működteti a szivattyút, ami délelőttönként tölti fel a két fekete műanyag hordót, amiben napközben a víz még így télen is felmelegszik 25-30 fokosra. Ha zuhanyozni akar az ember, akkor ebből merít egy vödörnyi vizet. A vizesblokk a hordók mellett van. Ez áll egy angol WC-ből, ami kézi vízöblítéssel üzemel, egy piszoárból, ami egy 5 literes műanyag vizes flakon volt eredetileg, és egy harmadik kis helyiségből, aminek enyhén lejtős cementpadlóján egy lyuk van, itt lehet konzervdobozzal magunkra öntözgetni a vödörben behozott vizet. A szennyvíz aztán egy derítőtartályba jut, ahonnan a homokban elszivárog. Jellemző módon még a piszoár mellett is áll egy vízzel teli vödör, egy szép nagy kagylóhéjjal, és 3 nyelven hívják fel a vendégek figyelmét a vízöblítésre. A kis helyiségek előtt zsákvászon függöny az ajtó.  A kempingben van néhány fa, az egyik koronájának árnyékába napközben repülő kutyák csimpaszkodtak föl ketten-hárman.

Lehet rendelni reggelit, és vacsorát is korrekt áron. Elektromosság ugyan nincs, de van egy nagy hűtődobozuk, amiben az italok tetejére jeget pakolnak, így mindig van hűtött ital. Első este Dominiqe szól, hogy aznap halat sütöttek, kérünk-e? Rendelünk egy-egy adagot, ekkor jön az első meglepő kérdés. Rizzsel, vagy krumplival kérjük a halat? Nyugat-Afrikában szinte kizárólag rizst lehetett kérni akármerre jártunk is, teljesen elszoktunk ettől a lehetőségtől. A krumpli mellett döntünk. Ekkor valami még meglepőbbet kérdez. Hogy szeretnénk a krumplit? Bár Dominiqe a német, az olasz, és persze a francia mellett jól beszél angolul is, először nem is értjük a kérdést. Sült krumplit, főtt krumplit, esetleg hagymás tört krumplit, vagy majonézes hagymás krumplit kérünk? És kérünk –e hozzá zöldsalátát? És sört hozzon-e a halhoz, vagy bort? Az eddigiekhez képest olyan, mintha hirtelen a paradicsomba jutottunk volna. Meg is állapítjuk, ha nem tudnánk a nemzetiségét, akkor is rögtön kitaláltuk volna, Dominiqe csak francia lehet. Másnap kérünk reggelit is. Ugyanaz a szisztéma. Igaz, hogy csak tojás van, de kérhetünk tükörtojást, rántottát magában, krumplival, vagy hagymásan, friss bagett jár hozzá vajjal, kérhetünk kávét többféleképpen, illetve teát helyben gyűjtött gyógynövényekből. Extraként kapunk egy-egy pohár frissen csavart gyümölcslevet, amihez az alapanyagot minden reggel a helybeli árusoktól veszi, és mindezt az óceánparton szolgálja fel. A főleg a francia középosztály által látogatott szállodákban ez persze megszokott, de itt mi tizedáron kapjuk ugyanezt. Mivel anyagi lehetőségeink enyhén szólva is szűkösek, mi mindig utcai árusoknál, esetleg olcsó éttermekben, vagy boltból vásárolt hideg kaját eszünk utazás közben. Nekünk ez a bámulatos választék, valamint a stílus, ahogy Pl. a pohár szélét, amiben a  gyümölcslevet felszolgálják, előzőleg cukorba mártották, megdöbbentő. Ehhez jön Dominiqe természetes kedvessége, és vendégszeretete. A barátja, Ali, a három-négy helybeli nyelven kívül csak franciául beszél, és pár szót angolul. Jóindulatú, barátságos, naiv, és vendégszerető. Egyik nap a parton találkozunk 2 franciával, akiket még Carabane-ról ismerünk. Szállást keresnek, persze Aliékat ajánljuk. Ahogy visszaérünk a kempingbe, Ali hálálkodva köszöni meg, hogy beköltöztek. Dominiqe révén komoly pofával kifejtem neki, hogy mivel több napig maradnak, biztos rendelnek ennivalót is. Ez a szállással együtt jó bevétel nekik, arra gondoltam korrekt lenne, ha mindezért fizetne nekünk 20-30 % jutalékot. Figyelem a szemét, mikor a barátnője lefordítja szavaimat. Ugyanolyan őszinte tekintettel azonnal komolyan bólogatni kezd, persze, mi se természetesebb. Csak miután vigyorogni kezdek, és Dominiqe elmagyarázza neki, hogy viccelek, kezd el nevetni. Ali amúgy örökösen vidám, sose láttam komolynak, vagy rosszkedvűnek, részben azért mert szájából reggeltől estig ki se esik a joint. Reggelenként ollóval darabolja össze az aznapra magának való mennyiséget. Hangsúlyozza, hogy nem ad el senkinek, de ajándékba bármelyik vendég kaphat tőle akármennyit. Napközben egy öreg barátjuk, a 64 éves Jean Marie Keita tart „Djembe” dobleckéket az érdeklődőknek az árnyékban. Nyugat-Afrika szerte ismert zenész, mindenfelé koncertezett már, Németországban 4 hónapig vezetett dobsulit. A. is vesz tőle néhány leckét, sőt még én is beállok a bőrt püfölni vagy két órára, legendás zenei antitalentumomtól biztos szenved az öreg. Egyszer figyelem, ahogy keresztülvág a kempingen tejfehér, göndör hajával, ősz szakállával. Egyenesen jár, de kopott izületei miatt már darabosan mozog. Ekkor valahol messze a faluban megszólal egy dob, és az öreg abban a pillanatban ösztönösen táncra perdül. Tesz így egy pár lépést, aztán bandukol tovább. A tánc amúgy természetesen mindenkinek a vérében van. Nemegyszer találkozunk egészen kis gyerekekkel, akik, ha meghallanak valami zenét, azonnal táncra perdülnek, és olyan tökéletes ritmusban mozognak, mintha egy láthatatlan dróton rángatnák őket. Esténként a tábortűz mellett spontán koncertek vannak, Jean Marie játszik Alival, Dominiqe énekel, a környékről is be-be néz egy-egy ismerős vendég, vagy ismeretlen turista. Egyszer egy francia fickó tangóharmonikával, a barátja gitárral csatlakozik hozzájuk. A faluban minden este buli van valahol, vagy egy kocsmában, vagy egy magánház udvarán. Bárkit szívesen látnak, aki csatlakozni akar, csak követni kell a dobok hangját. Dominiqe-k recepciójára szabad bejárásunk van, mint a legtöbb vendégnek, aki hosszú távon marad. Ha sört szeretnék, és egyikük sincs volt a közelben, csak kiveszek egyet a hűtőből, később szólok nekik, és hozzáírják egy kockás lapon vezetett számlánkhoz.

A pénzük egy lapos papírdobozban ott van a polcon. Eredetileg két napra tervezett tartózkodásunk elhúzódik kissé. Bejárjuk a falut, és a szomszédos falvakat, a tengerparton teszünk sok kilométeres túrákat mindkét irányba. Mire észbe kapunk, már vagy 10 nap eltelt. A kemping mellett van a hadsereg egy bázisa, persze ugyanolyan nyomorúságos állapotban, mint errefelé minden. Foghíjas szögesdrót kerítés veszi körül ezt is, helyenként futóárkokkal, és ezek végében a kerítésnél lévő lőállásokból géppuskák ásítanak a járókelőkre. A faluba vagy 4 éve jutott el a közvilágítás, de itt a falu szélén vagy vaksötétben, vagy fejlámpáink fényénél közlekedünk esténként. Néha megállítanak a katonák,de látva hogy turisták vagyunk, tovább engednek. A laktanya, és a falu között egy mocsaras tó van, ezernyi fehér tavirózsával. A parton, szintén a kemping szomszédságában egy hajóépítő műhely, néha elfigyeljük hogyan dolgoznak. Az egyik alkalommal faanyag érkezett, a munkások a sok mázsás hatalmas pallókat kötelek segítségével puszta kézzel rakják ki sok küszködéssel. Ennek közelében van a halászkikötő. Amint a halászok visszatérnek, a többi, parton lebzselő halász, és a falubeliek segítségével partra vonszolják hosszú pirogjaikat. Ha pont arra járok, beállok én is, segítek nekik. Ha nagy a zsákmány, akkor a halászok megállnak pár tucat méterre a víz szélétől, és alkalmi hordárok lábalnak be hozzájuk ruhástól, fejükön ládákkal, a pirogig. Sokszor a hullámok átcsapnak a fejükön, de ők rendületlenül hordják kifelé a fogást. Az óceánpart homokjában itt is, mint mindenfelé, birkózók edzenek, gyakorolnak.

Ez itt Szenegálban nemzeti sport, az országos versenyeket a TV is közvetíti, és egy híresebb versenyzőnek, országos bajnoknak óriási a népszerűsége. Az egyik nap elhatározzuk hogy elmegyünk az egyik közeli kis szigetre, ahová minden nap lapos testű motorcsónak jár. Persze a közelben lévő hotel mellett a lagúnában ringatózik vagy 3 motorcsónak, amiket méregdrágán lehet bérelni, de erre nekünk nem futja. Ali távolról megmutatja a kikötőt, szerinte délután 5 körül indul a csónak. Jó előre kimegyünk a kikötőhelyre, ahol azt látjuk, hogy egy kis kunyhó árnyékában három-négy helybeli heverészik a mangrovebozót közelében. Mellettük pár csónak hever a szárazon, de víz a közelben sincs. Nekünk, mint járatlan európainak szokatlan a csontszáraz kikötő. Hogy lesz ebből indulás? És mikor? Rákérdezünk félig franciául, félig angolul. A csónak akkor indul, amikor a dagály jön. Jó, de mikor jön a dagály? Van, aki délután 4-5 órát mond, egy másik esküszik, hogy 2-3-kor. A harmadik, mintha hallotta volna az első kettőt, és felfedezné a tájékoztatás időskáláján a rést, 3-4 óra közé teszi az indulást. Ez jellemző a helybeliekre, és egész afrikára. Hogy mikor jön a dagály, azt persze mindenki tudja, még a pici gyerek is, hiszen amikor esetleg az apálykor szárazra kerülő szigeteken játszanak, vagy egy olyan sík területen, ami akkor száraz, de órákkal később méteres víz takarja, akkor esetleg életmentő lehet a tudás. De ezt tapasztalatunk szerint nem kötik időhöz, pontosabban órához. Órája ugyanis a legtöbbnek sose volt, nem is ismerik. Nem is igen van rá szükségük, mert itt az idő egész más mederben csordogál, mint amit mi megszoktunk. Ha egy Toubab, vagyis fehér ember mégis pontosabb információt akar, akkor mondanak neki egy időpontot, ami aztán vagy bejön, vagy nem. Ezért értelmezhetetlen, majdhogynem  hülye kérdés, Pl. hogy mikor indul egy busz, vagy „Bush Taxi”. (Hát, amikor megtelik) Vagy munkára jelentkezik valaki, és másnapra beszéled meg vele a kezdést. Aztán esetleg csak napok múlva állít be, és ha felelősségre vonod, nem is érti a dolgot. Hát itt van, ahogy megbeszéltétek, akkor meg mit akarsz? Ja, hogy tegnapelőttre? Hát nem mindegy? Ugyanakkor az informális tájékoztatás bámulatos. Bármit szeretnél, nem kell mást tenned, csak említsd meg a dolgot bárkinek. Aztán nincs más dolgod, csak várni. Előbb –utóbb odajön hozzád egy vadidegen, aki megoldást kínál a problémára.

A hátizsákokat a helyiekre bízzuk, aztán kerülő úton visszasétálunk a faluba. Már bent a házak között gyors mozgású sötét kígyó keresztezi előttünk a földutat. Aztán a túlsó oldalon megáll, és a növényzet közül figyel visszafelé. A helybeliek szerint mérges kígyó, amiből sok él errefelé, de nehéz rájuk bukkanni, mert nagyon félénkek, és általában jó előre elmenekülnek az ember elől. Az egyik kocsmában iszunk egy sört, aztán, mivel két óra már rég elmúlt, visszasétálunk a zsákjainkhoz. A helyiek többen lettek, és időközben, ahogy a dagály jön, a mangrove bozót közötti kis csatornákban lassan, de megállíthatatlanul tör előre a víz. Odáig még nem ért el, ahol a helyiek vannak, így a bozótban teszünk egy több kilométeres utat, arra még nem jártunk. Megint vissza, aztán várunk. 5 óra körül aztán a helybeliek felszedelőzködnek, és velük együtt mi is becaplatunk a térdig érő vízben a csónakig, ami vagy 100 méterrel arrébb várakozik egy lagúna szélén. Ahogy elhelyezkedik mindenki, elindulunk. Helyenként a csatorna olyan szűk, hogy a mangrove bozótot a csónak mindkét oldalán el lehet érni kézzel, aztán egyre szélesebb lagúnákba érünk. Mindenfelé rengeteg a madár. Az egyik helyen a gyökerek között varánusz bujkál. A helybeliek koszos műanyag flakonból pálmaborral kínálnak, finom. Mi is megkínáljuk őket valamivel. Kikötünk az egyik falunál, aki itt akar kiszállni, az partra lábal. A következő állomás M’Boun, a kicsi sziget. Partra szállunk. Egyetlen falu van, 300 körüli lakossággal. Van egy „Campement”, ennek kivesszük egyetlen szobáját. A tulajdonos se igazán tudja az árakat, a végén a harmadát fizetjük annak, ami a kiíráson szerepel. Készítenek nekünk vacsorát is, ez persze az örökös yassza, megint tengeri csigából, rizzsel. Megfontoltan falatozunk. Körülnézünk a faluban, és a környéken, aztán az egyetlen kocsmában italozunk. Mindenki nagyon kedves. Ez a falu arról híres, hogy a sziget egy részén, és a környező mangrovés homokzátonyokon marihuána termesztésből tartják el magukat. A tulajdonos beszél angolul, szólunk neki, hogy megnéznénk egy ilyen ültetvényt, azt mondja, semmi gond, reggel a barátja elvisz bennünket. Elég fáradtak vagyunk, korán lefekszünk, a falu főterén valami ünnepség van, késő éjszakáig szólnak a dobok, a helyiek énekére alszunk el.

Másnap, miután megkávéztunk, elindulunk két sráccal. A mai csónakkal vissza akarunk menni Kafountineba, ami állítólag hamarosan jön. Ennek ellenére először a bozótba megyünk, ahol komótosan elkezdünk pálmabort iszogatni. Később felkerekedünk, és egy vénasszony hevenyészett pálmalevelekből körülvett kis ültetvényére térünk be. Arra a kérdésre, hogy itt mindenki marihuána termesztésből él-e, hevesen rázzák a fejüket. – Dehogy, van egy halász is, és az egyik falubeli rizstermesztésre adta a fejét. –mondják. A termés persze főleg exportra megy. Kis pirogokon viszik ki az óceánra, ahol gyorsjáratú motorcsónakokba pakolják át. Messze kint a nemzetközi vizeken aztán jachtok, motoros hajók gyomrába kerül, amik Európába szállítják. Vissza a faluba. A kis csónak is befut nem sokára, elbúcsúzunk a helybeliektől, és visszamegyünk Kafountineba. Úgy látszik túl korán indultunk, és a dagály szintje nem elég magas. Több helyen is megfeneklik a kis csónak, ilyenkor két-három ember a vízbe ugrik, és átcibálják a sekély részen. Visszatérve már az indulást tervezgetjük, amikor Aliék barátja, a holland fickó szól, hogy pár nap múlva megy Gambiába 3 napra, ha van kedvünk, tartsunk vele, ingyen elvisz. Persze kapunk az ötleten. Az ő terepjárójával megyünk. Először műúton, majd kis falvak közötti földúton közelítjük meg a határt, ahova többszöri eltévedés után futunk be.

Elmegyünk kaját venni az útra. Az egyik utcában autószerelő műhelyek sorakoznak, közöttük koszos bódék retkes pultjairól néhányan húst árulnak. A portékát legyek ezrei lepik. Eddig se voltam nagy húsfogyasztó, de a látványtól határozottan a vegetarianizmus felé leng ki bennem az inga.

Összepakolunk. A recepciós szerint a 4-5 km-re lévő vasútállomásig 100 helyi pénz a viteldíj, később ezt 200-ra módosítja. Gondolom közben eszébe jutott, hogy turistáknak itt is szeretnek mindent két, háromszoros áron adni. Kiállunk az útra. Szemmel láthatóan errefelé minden második személyautó másodállásban taxiként is funkcionál, és arról lehet őket felismerni, hogy dudálnak. De ez csak látszólag segíti az eligazodást, tekintve hogy egyébként is mindenki folyton dudál a hajmeresztő stílusban vezető helybeliek közül. A duda messze a legfontosabb tartozéka az autónak. Azonnal megáll 3-4 lepukkant autó, bizonyára zsíros falatot látnak a 3 tétova utazóban. Van, aki 3000, mások már akár 2000 Ougouiyáért is elvinnének elsőre. Alku közben ez az ár lemegy egészen 1000-ig, majd még lejjebb, de 600-nál megakad a dolog. Közben látszólag csalódott sofőrök hajtanak el, mint akik végleg feladják az alkut a csökönyös utasokkal, mások azonnal a helyükre furakodnak, később a legnagyobb természetességgel kanyarodnak vissza a már egyszer-kétszer eltűntek, hogy folytassák az alkut. Végül annak a parkoló autónak a vezetője, aminek eddig a hátizsákok voltak támasztva, elvisz ingyen, az alkalmi taxisok nem kis csalódottságára. Az állomás egyébként 2 km-re sincs, egyszerűbb lett volna elsétálni idáig. Délután 5 óra van, most kéne jönni a vonatnak. Az állomás lapos tetejű betonhodály, a sínek felé nyitott oldallal.

Vonatra várva. Háttérben a Nouadhibbou-i vasútállomás.

Alatta árusok sora, főtt tojástól kis zacskókból árult földimogyoróig terjed a kínálat. A másik irányban az öböl, ami háborús film helyszíne is lehetne a sok elsüllyedt hajóronccsal. A helyiek szerint biztosítási csalásból kifolyólag süllyesztették el őket. Melinda (a svájci lány) közvetítésével összeismerkedünk néhány helybelivel. Egy szimpatikus öreg mellé pakoljuk le a hátizsákjainkat, aki a porban ülve imádkozik. Lassan ránk sötétedik, a vonat persze még sehol. Páran gallyakat gyűjtenek, a tűz mellett melegszünk. A nappali forróság után így télen már hűvös van estefelé. Este 8-kor eldübörög mellettünk egy hosszú szerelvény, de a helyiek azt mondják, ez még nem az volt. Később egy egyenruhás, és egy civil sétál arra, és beszedi a 2400 Ougouiyát azon kevesektől, akik nem nyitott vasúti teherkocsiban fognak utazni. Ez ránk nem vonatkozik, mi  ingyen megyünk. Éjjel fél egy van, mire a 150 vasúti kocsiból álló, két és fél km-es szerelvény mintegy 7. 5 órás késéssel bedübörög.

Vasérc szállító vagonban Choum felé

Ez a világ egyik leghosszabb vasúti szerelvénye. Elől két mozdony, mögötte egy személyvagon, aztán egy hálókocsi, tehervagonok végtelen sora, a szerelvény végén még egy mozdony. Ahogy elkezd fékezni, akkorát csattan, hogy megijedünk. Ahogy elől a mozdonyok fékeznek, a mögöttük lendületben lévő vagonok sorban az előttük lévőnek ütődnek. A csattanások-dördülések végigsivítanak a szerelvényen, akkorát rántva rajta, hogy mindig azt hiszem, kisiklottunk. Gyorsításnál persze ugyanez van. Felkapaszkodunk az egyik csilleszerű vagonba, az öreg nomáddal, meg vagy 3-4 helybelivel. Nem túl sokan utazunk így, mindenki akár 4-5 vagont is elfoglalhatna egyedül. Ahogy hozzáérünk a vashoz, már retkesek is leszünk. A vagon négy sarkában maradék vasércpor. Az egyik útitársunk egy zsákban felad vagy 30 kg homokot, az egyik sarokba borítjuk, ez lesz a toalett.

Mauritániában a férfiak amúgy is terpeszben térdepelve végzik a szabadban kis dolgukat. Így sokkal praktikusabb a szél miatt. Felállítjuk a sátrat a vagon toalettel átellenes sarkában. Elindulunk, a kocsik által felkavart por azonnal elborít mindent. A helybeliek leterítenek 1-1 pokrócot, egy másikat magukra, ez a fejükre tekert turbánnal, és napszemüveggel védi őket valamelyest, legalább is nem fulladnak meg azonnal. Becuccolunk a sátorba hárman, és aludni próbálunk, de ez lehetetlen. A vonat hol gyorsít, hol lassít, de ez mindig akkora csattanással jár, és mindig akkorát ránt, hogy arrébb csúszik az ember a sátorban is. A folytonos rázkódás beindítja A. bél működését. Az alkalmi toalettre kuporodik a legszélső, pokrócba csavarodott helybelitől mintegy 2 méterre. Kicsit szégyenlős, így maga elé tart keresztben egy felfújt gumimatracot, másik kezével támaszkodik a vagon falához, nehogy a sűrűn megránduló szerelvény hozzácsapja a vagon falához, ezzel eltörve a gerincét, és koncentrálni próbál az elvégzendő feladatra, miközben semmit se lát a portól, de reménykedik, hogy valamelyik útitársunkra ne most jöjjön rá a szükség. Aztán már csak a termést kell elásnia, és készen is van. Nem biztos, hogy ez lesz élete legkellemesebb emléke. Az álmatlanul töltött zötykölődés után lassan kivilágosodik, felkelünk, és próbálunk a tájban gyönyörködni, amennyire a folyamatosan kavargó portól lehet. Mindkét oldalt végeláthatatlan köves lapály, néhol homokdűnékkel, máshol kisebb hegyekkel. Kétszer-háromszor állunk meg pár nyomorúságos viskóból, és sátorból álló falu mellett. Az egyik ilyen alkalommal páran leszállnak, ténferegnek, a vonat mellett lekuporodva dolgukat végzik. Én is megpróbálok lemászni, de ahogy egyik lábamat átrakom a vagon peremén, lentről integetnek, hogy ne szálljak le. 2-3 másodperccel később az ismerős süvítés eléri a vagont, jókorát rántva rajta. Szerencsére stabilan ültem, és kapaszkodtam, így nem esek a két vagon közé a sínekre. A helyiek csak úgy menetközben visszakapaszkodnak, megyünk tovább. A sínek mellett, és távolabb is sokfelé látunk dögöket, az elmúlás legkülönbözőbb stádiumaiban. Déli fél egykor, meglepetésre pont 12 órával később hogy elindultunk, befutunk Choumba. Máshol ez omladozó vályogfalak által körbezárt nyomorúságos épületekből álló, szeméthalmokkal teli kis falu, mauritániai viszonylatban jelentős város. Itt már igazi kánikula fogad, nálunk a legmelegebb augusztusi napokon van ilyen hőség, itt hűvös télnek számít. Az egyik útitársunk, egy fiatal srác még a vonaton beszélgetett velünk Melindán keresztül, és meghívott magukhoz. Ez nagyon jó ötlet, mert mint kiderül, itt semmiféle hotel, vagy kemping nincs. Kis furgon kanyarodik a vonathoz, ennek nyitott platójára szállunk, bennünket is, zsákjainkat is vastagon por takar. A srác rokonaihoz hajtunk. Fallal körülvett poros udvar, földszintes vályog épület.

A choum-i vendéglátóink udvarában.

Itt is, mint másfelé, ahol jártam az arab világban, mindenki mindenkinek rokona. Nagyon kedvesen fogadnak bennünket. Gyékénnyel letakart agyagpadlós szobába kísérnek, párnákat raknak alánk, azonnal nekiállnak teát készíteni. Ennek itt is külön szertartása van. Marokkóval ellentétben, ahol nagyon népszerű a mentatea, itt kínai teát használnak. Kis teáskannában felforralják a vizet, majd beleborítanak egy nagy adag teafüvet, meg cukrot. Pár perc múlva, lehetőleg minél magasabbról egy decis poharakba öntözik, amiket aztán visszaborítanak a kannába. Ezt addig ismételgetik, míg nagyon erős, cukor édes teát nem nyernek, aminek olyan kemény a habja, hogy általában ki se jön a pohárkából, és már rég megitta az ember a teát, amikor még mindig a pohár alján van. Egy-egy adag tea nagyon kicsi, 5-7 centiliter, és sokáig készül, így gyakorlatilag folyamatosan csinálják a vendégeknek. Vendéglátóink udvarán is kecskék mászkálnak, az udvar sarkában cementpadlós pottyantós budi, ami a fürdőszoba funkcióit is ellátja alkalomadtán. Tőle 3 méterre kút. Ez egy két méter mély betonozott tetejű üreg, a tetőn kis, kerek, fedővel lezárható nyílás. Az oldalfalai homokból, az alja félgömböt formáz, és finom cementes habarccsal van kisimítva. Eddig csak TV-ben láttam ilyet. Ugyanis a víz a csontszáraz homokból diffundál ki, és gyűlik össze az üreg alján. Madzagra kötött műanyag kannával lehet kimerni, amibe 3-4dl fér. 6-8 liter vízzel lezuhanyozom, utánam a lányok, nagyon jólesik, de a család több napi vízmennyiségét pazaroltuk el.

Hozzák az ebédet, ami elnézve a körülményeket, valóságos lakoma, látszik, hogy bár sose láttak azelőtt, és azt se tudták, hogy jövünk, mégis megkülönböztetett tisztelettel bánnak velünk, hiszen VENDÉGEK vagyunk. Nagy, lapos tálban főtt kecskehús, hagymás sült krumplival, friss, házilag készített lapos kenyérrel. Minden nagyon finom. Rajtunk kívül természetesen csak a férfiak vesznek részt az evésben, később bejön a háziasszony is, aki elkészítette, de nem eszik velünk, csak gyönyörködik abban, hogy milyen jóízűen falatozunk a közös tálból, szigorúan jobb kézzel. A háziasszonynak nagyon nyílt, egyenes tekintete, örökké mosolygó szeme van, gyakran nevet. Később hoznak cukrozott tevetejet, nagyon ízlik. Evésnél is, ivásnál is nagyon vigyázunk arra, hogy hagyjunk a háziaknak is, bár egyfolytában kínálgatnak, de nincs annyi, hogy mindenkinek bőven jusson, viszont mindent megenni, kiinni azzal a következménnyel jár, hogy a háziak úgy érezhetik, nem volt elég, amit adni tudtak, ez pedig szégyen, és rosszul érintené őket. Úgy döntünk, innen Atar-ba megyünk, érdeklődünk a lehetőségekről. 2-3 óra múlva betér egy fickó a házba, ő szervezi a helyi tömegközlekedést, állítólag holnap indul valami arra. 2500 helyi pénz a viteldíj, lefoglaljuk. A délután körbesétálunk a városkában, aztán A.-nel elgyalogolunk a közelben található két kisebb hegyhez, az egyikre felmászunk. A tetejéről szép kilátás nyílik a városra, az azon túl, és körülöttünk a végtelenbe nyúló hammadára, másik irányban a hosszan elnyúló platóra, ami a vasúti sínpár eddigi irányára merőleges. Itt kanyarodik a vasút Észak- Keletre, követve a marokkói határ vonalát. Vissza a vendéglátókhoz. Kecsketejet hoznak, majd egyik teát csinálják a másik után. Este 10 felé a háziak elköszönnek, elég fáradtak vagyunk, előző éjjel egyikünk se aludt semmit. Abban a szobában ágyazunk meg hálózsákjainkkal, ahol eddig is voltunk. A srác, aki ide hozott bennünket, Melinda mellé fekszik. Hallom, hogy próbálkozik a lánynál a sötétben, de az lerázza.

Alighogy felkelünk, már hozzák a teát, és a reggelit, tevetejjel. Ami kajánk még maradt, azt megosztjuk velük, de nem nagyon vesznek belőle, inkább minket kínálgatnak. Tegnap úgy beszéltük meg, hogy majd értünk jön a kocsi. Addig a srácot megkérjük, hogy jöjjön el velünk vásárolni. A környéken lévő boltok egyikében több kiló cukrot, rizst, testápoló krémet, és némi édességet veszünk a segítségével. Később mindent odaadunk nekik. Nagyon meglepődnek, nem is akarják elfogadni, úgy kell rájuk erőltetni. Megjön a lestrapált terepjáró. Elköszönünk vendéglátóinktól. Ahogy az megszokott, hosszas tökölés után nekivágunk. A rakomány részét képezi egy kecskegida, ami az út egy részét az ölemben teszi meg. Errefelé a homokban összevissza kanyargó keréknyomok helyettesítik az utat. Később két sátor mellett megyünk el, amik a semmi közepén állnak. A sofőr kiszáll, és mintegy 2 liternyi édes tevetejjel tér vissza. Ez is ingyen van, hiszen utazók vagyunk. Megyünk tovább. Később defektet kapunk, csoda, hogy eddig bírták a gumik a kövekkel borított csapást. Bár az abroncsok is olyan állapotban vannak, hogy nálunk jobb szeméttelep be se venné őket. Amúgy a terepjáróról se mondaná egy felületes szemlélő, hogy beindul. Elől a szélvédő össze-vissza repedezett, az oldalsó ablakok plexijét fémkapcsok tartják egybe a repedések mentén. A kerékcsere megvan 5 perc alatt, lehet benne gyakorlatuk. A köves lapályon homokdűnék tűnnek fel. Áthajtunk egy oázison, majd felkapaszkodunk a platóra. Az indulástól számítva 4 óra múlva befutunk Atarba. Eszünk valamit az egyik helyen, ahol elfogadhatóak az árak, és kevésbé gyomorforgató az egység. Állítólag 5 óra körül indul egy Pick-Up Ouedane-ba, lehet hogy szerencsénk lesz. A platón 2000 helyi pénz a viteldíj, a fülkében 500-al több. Elmegyek pénzt váltani az egyetlen bankba. Elvileg nyitva van, de az ajtó zárva. Az egyik lézengő srác siet a segítségemre. Kiabálására előjön az egyetlen mosolygós öreg banki alkalmazott. Váltanak angol fontot? – kérdezem. Igen, válaszolja. Aztán azt kérdezi, mennyi az árfolyam? Én tudjam? A sivatagban nem voltak kitáblázva a valutaárfolyamok, Choum-ban még áram se volt, és a tehervagon büfé kocsijában se olvasgattam a The New York Times-t. Az alkalmazott elgondolkodik. Emlékszem- mondja – láttam a TV-ben, hogy egy euró két angol fontot ér. Mivel az eurót itt 310-ben váltják, szemben Nouadhibbouval, ahol 360 volt az árfolyam, így egy fontért 155-öt kínál. Ja, nem is – gondolja meg magát – egy font ér két eurót. De mivel ebben se biztos, így végül inkább nem is vált semennyiért. Végül váltok be nála eurót, ennek árfolyamát legalább tudja nagyjából. Teszünk egy kört a városban, a szokásos kép. Várjuk a pick – up – ot, ami 5 helyett fél 6-ra be is fut. Elindulunk, de csak azért, hogy még vagy 6-8 helyen megálljunk 500 méteren belül, zsákokat, csomagokat, és vagy 8 nagy vas ablakrácsot pakoljanak fel a mi zsákjaink mellé. Az egészet lekötik egy nagy szemű hálóval, aztán fél 7 felé végre nekivágunk. Mellettünk több száz fiatal tart hazafelé egy tüntetésről, homlokukon zöld szalag, kezükben zöld, és nemzetiszínű zászló, és transzparensek, amelyeken Izrael ellenes jelszavak. Egy-két embertől, aki beszél angolul, annyit sikerül megtudnunk, hogy állítólag Izrael rakétákkal lőtte a gázai övezetet, amiben 8000 civil halt meg. Ez elég megdöbbentően hangzik, de nekünk semmilyen információnk sincs. Először mindhárman a platón ülünk, de mivel belül is van hely, felajánlják, hogy ketten utazhatunk a fülkében, ugyanannyiért, mint amit a platós helyért fizettünk. A. beül, mi inkább a platón maradunk. Nekivágunk a földútnak. Nemsokára hegyek közé érünk, és felkapaszkodunk egy fennsíkra. Az égen ezernyi csillag, egy felhőt se látni. Nagyon kellemes idő van, a menetszél ellenére egy rövidnadrágban, és ujjatlan pólóban utazom. Több rendőrségi ellenőrzőpontot érintünk, mindegyik előtt tisztelettudóan megállva. 4 óra múlva befutunk Ouedaneba, a könyv által ajánlott kemping előtt raknak le bennünket. A kis kör alakú vályogkunyhókban, illetve a hagyományos építésű, kövekből rakott házakban már nincs hely, egy négyszögletes alaprajzú sátorban szállásolnak el bennünket. Matracokat hordanak be, ez lesz az ágyunk. Áram itt sincs az egész városban, csak ahol aggregátor található. Madam Zuleika, a tulajdonos még behoz a sátorba egy nagy kancsó teát, ez a cég ajándéka. Reggel lezuhanyozunk, örömünkre van meleg víz. Elindulunk körülnézni. A város neve azt jelenti, 2 folyó. És valóban, két rég kiszáradt, és mély homokkal borított folyómeder találkozásánál, a meredek partoldalon van a régi város romos kőépületeinek halmaza, a part tetején pedig az úgynevezett új város kevésbé romos, ámde sokkal szemetesebb része. A helyi turista információs irodánál rövid ismertetőt hallgatunk meg a hely történetéről, miközben az ajtóban ugrásra készen várakozik az árusok hada. A karkötő, amit Nouadhibbouban vettem 700-ért, annak ott az első ára 2500 volt, itt 4-5000-re mondják. A városban sok magánkézben lévő régi kézirat van, egyik-másik 6-800 éves. Ezek legtöbbjét jutányos áron meg lehet nézni, ezt most kihagyjuk. Körülnézünk mind az Ó, mind az új városban.

Ouedane.

A bejárat a legtöbb helyen nehéz faajtó a jellegzetes zárral. Két mecset is van a városban, az egyik vagy 200 éves. Melinda az egyik alkalmi idegenvezetővel még tesz egy kört, mi az egyik folyómeder mély homokjában több km-re elgyalogolunk. A pálmák között mindenfelé megművelik a földet, legtöbbet görögdinnyét látunk, és a sárgarépa leveleinek élénk zöldjét. Nagyon üdítő látvány a környező hammada szürke kövei, és a homokdűnék vörösessárga színe után. Az egyik kis parcellán egy asszony dolgozik. Kézjelekkel elmagyarázzuk, hogy vennénk egy dinnyét. Kiválaszt egy hatalmasat, de hosszas unszolásra se fogad el érte pénzt, ajándékba adja. Visszasétálunk a kempingbe, és már előre készülünk az ünnepi lakomára, elvégre ma van az év utolsó napja. A dinnye belseje azonban teljesen fehér, és tök ízű. Nem tudjuk, hogy azért-e, mert még nem érett, vagy azért, mert itt gyárilag ilyenek a dinnyék, és nem elsősorban élvezeti értékéért, hanem azért fogyasztják, mert természeténél fogva nagyon lédús, és ez ezen az éghajlaton nem egy utolsó szempont. Mi mindenesetre szégyenszemre kidobjuk az ajándék gyümölcsöt. Melindával az útitervet egyeztetjük. Mi szívesen lemennénk az ország DK-i részére, a könyv jókat ír arról a részről, aztán Mali, de Melindának fogy az ideje. Szegénynek vissza kell mennie festeni Február elsejétől. Tavaly járt Szenegálban, és szerzett pár barátot, az idő nagyobb részét velük akarja eltölteni. Mi viszont egyáltalán nem akarunk Szenegálba menni, a könyv szerint Nyugat-Afrika egyik legdrágább országa, de a lány sok szépet mesélt róla. Közbülső megoldásként abban maradunk, hogy visszamegyünk Chinguettibe, onnan pedig délre fordulunk. Madam Zuleikának van egy jó ajánlata részünkre. Az ő Toyota Hilux furgonja éppen Chinguettiben van a sofőrrel. Ha kibéreljük, jutányos áron elvisz bennünket a sivatagon keresztül délre Tidjikjába. Ez durván 450 km, ha minden jól megy, 4 nap alatt meg lehet tenni. Ott pedig majd meglátjuk. Annak a szintén Toyota Hilux-nak a sofőrje jön be, akivel idefelé jöttünk. Holnap indul vissza Chinguetti-be, van helye, ha gondoljuk, elvisz. Lefoglalunk három helyet a kocsi platóján, aztán Melinda segítségével a részleteket beszéljük meg házigazdánkkal, le is írunk szépen mindent, persze franciául. Zuhany után a Szilvesztert ünnepelnénk a 30 fokos hőségben, de nincs mivel, Melinda trinidadi rumja rég elfogyott, és az én két decis rumomnak is valahol Nouadhibbouban lett vége. Beszélgetünk, aztán 9 körül már alszunk, reggel állítólag 7-re jön értünk a kocsi. Meglepetésre tényleg jön a megadott időpontra, és rögtön indul, alig bírom a kávémat meginni. Utána persze nem Chinguetti felé veszi az irányt, hanem a falu felé. Fél órás tökölés után aztán elindulunk, és 4 órával később befutunk Chinguettibe. A bérelt autó sofőrje a megbeszélt helyen, az egyik kempingben vár bennünket. Alacsony szűkszavú, fekete emberke, értelmesnek látszik, Maminak hívják. Angolul egyáltalán nem, franciául egy keveset beszél.

Lepakolunk, és Melinda révén megbeszéljük, hogy mikor fogunk találkozni később. A különböző utcai árusok szűnni nem akaró rohamai között elindulunk körülnézni. Hasonló karperecre, mint amire Nouadhibbouban 2500-3000 helyi pénz volt az első ár, Ouedaneban 4-5000-et mondtak, és amit én 700-ért vettem, tehát a helybeliek biztos hogy nem adnak érte 4-500-nál többet, itt első árként szemrebbenés nélkül mondanak 10, sőt 15 ezret. A kis város egy Vádi, vagyis kiszáradt, illetve időszakos folyó partján fekszik, és a szélső házaktól homokdűnék végtelen sora húzódik a látóhatár széléig. Eredetileg 3 km-el arrébb feküdt, de azt a homok időközben teljesen betemette, ma már a házak csúcsa se látszik ki. A meder túlsó oldalán, ahol a kemping van, helyezkedik el az új rész, amit a század elején alapított egy francia fickó. Az óvárosban kőből rakott falak által határolt udvarok, és házak alkotják az utcákat, amiken mély homokban tipródunk. Megkeressük annak a magánkönyvtárnak a tulaját, akit még a Nouadhibboui kempinges ajánlott. Ő a város egyik ősi családjának sarja, udvarán kisebb néprajzi múzeumra való tárgy. Kihord néhány sok száz éves kéziratot az udvarra, a legrégebbi vagy 800 éves állítólag. Franciául kiselőadást tart a városról, és jelentőségéről. Bemutat néhány könyvet, amik között van korabeli nyelvtankönyv, verseskötet, és a régi közigazgatással, üzleti élettel kapcsolatos is. Ezek egyike szerint a város fénykorában volt úgy, hogy egyetlen nap alatt 32 000 teve haladt át a városon különböző karavánokkal. Ezek aztán az óceán part irányába nyugatra, a mai Marokkó, és Algéria felé északra, Szenegál felé délre, illetve Timbuktu felé délkeletre mentek keresztül a sivatagon, és bonyolították a szállítását a tömérdek árunak. A félórás kiselőadásért, aminek egy eredeti arab szerelmes vers is részét képezi, és a könyvbemutatóért 1000 helyi pénzt fizetünk fejenként. Segítek visszapakolni a végén, furcsa érzés olyan könyvet tartani a kezemben, amit 800 évvel ezelőtt írtak. Később teszünk egy kört a környező homokdűnék között. Visszatérve a kemping közelében eszünk valamit az egyik lepukkant étteremben, ahol jóféle Maliból származó reggie zene szól, aztán a sofőrünkkel indulunk bevásárolni a helyi piacra. Veszünk rizst, krumplit, szardíniát, vagy 2 doboz konzerv zöldborsót, és a piacon található két görögdinnye közül az egyiket. Veszünk teafüvet, és persze cukrot is. Aztán megyünk tankolni. Az egy napra fizetett 15 000 helyi pénzen kívül ezt is mi álljuk az egyezség szerint. Az üzemanyag is drágább errefelé mint pl. Nouadhibbouban, de hát a rossz minőségű földúton kell idejuttatni, ami terepjáróval gond nélkül járható, de a tankerek sofőrjei biztos kínlódnak vele. Teletankoljuk a kocsit, plusz két nagy műanyag kannába 120 litert. Elég sok időbe telik, mert áram nem lévén, a kutas kézi pumpával dolgozik. Vizet a sofőr pakolt fel 2 nagy kannába, vagy 60 litert, ami csak látszólag sok, de 4 embernek egy 4 napos útra nagyon kevés, még akkor is ha nem tisztálkodunk, ami valószínűnek látszik. Egy ilyen úton bármi megtörténhet, remélem a sofőr tud útközben olyan helyet, ahol vízhez jutunk. Visszakanyarodunk a kempinghez, ahol csatlakozik hozzánk másik két autó is. Ők is arrafelé tartanak, és többen menni mindig biztonságosabb. Az egyik egy 18 éves, de megkímélt Land Rover, 205 lóerős. A kormányánál egy szimpatikus angol, aki szokatlan módon 7 nyelven beszél. Egy energetikai cégnél dolgozik vezető beosztásban. A norvég feleségével utazik, ő csak 4 nyelven beszél, a kis tudatlan. Az angoloknál most nagyon felemelték a régi terepjárók adóját, így összekötik a kellemest a hasznossal, és lábon leviszik Maliba, ahol el akarják adni a kis gépet. A másik egy speciálisan átalakított Volkswagen lakóbusz. Belga tulajdonosa 20 cm-el megemelte a kocsiszekrény alját, speciális gumik vannak rajta, összkerékhajtású, de csak 70 lóerős, kíváncsi vagyok, hogy fogja bírni a terepet. Mindkét kocsi dugig tele felszereléssel, szerszámokkal, kajával. Mindkettőjüknek van GPS-e, a mi sofőrünknek nincs ilyesmire szüksége. Szemmel láthatóan otthonosan mozog a sivatagban. A belga nagyhangú, okoskodó, 72 éves fickó, flamandul, franciául,és angolul beszél folyékonyan. Egy 60 év körüli angol nővel utazgat, akivel valahol Marokkóban akadt össze, és átmenetileg csatlakozott hozzá. Az angol nő szikár, szívós felépítésű, az elmúlt 30 évet gyakorlatilag utazással töltötte, többnyire egyedül, és ha csak lehetett, stoppal. Szakács a végzettsége, és ha elfogyott a pénze, akkor beállt valahová dolgozni. Szakácskodott magán jachton, amivel bejárta a világtengereket, dolgozott luxus óceánjárón, az egyik antarktiszi kutatóállomáson, Kanadában, és még sokfelé. Hátizsákos utazóként a föld majd minden sarkában előfordult. Hátizsákja fele akkora sincs mint az enyém, ezt teszi a rutin. Elindulunk. Az útról letérve belehajtunk a vádi mély homokjába, és annak vonalán haladunk. A következő 4 napban a Párizs-Dakar útvonalát követjük. Errefelé néhány helyen csak kusza keréknyomok vannak, a legtöbb helyen, ahol a vándorló homok befújta, még az se. A másik két autó rögtön lemarad, később is meg-megállva sűrűn be kell őket várnunk, nem bírják a terepet, meg persze fotózni is lépten-nyomon megállnak. 5 perc múlva már nem is látjuk őket, Mami visszafordul értük, de elássa magát a kocsi. Csökkenti a keréknyomást, segítek kiásni a gépet, közben a lemaradók is utolérnek. Megyünk tovább. Lehagyunk egy tevekaravánt, később egy alkalmas helyen megállunk éjszakára. Madam Zuleika kölcsönzött nekünk egy nagy sátrat, amiben kényelmesen elférünk 3-an. Mami a kocsiban alszik, akárcsak a többiek. A homokban elszórtan álló fák közül gyűjtünk tűzrevalót, csinos kis tábortüzet rakunk. Mamival közösen csinálunk főtt kaját a készletből. Ekkor jövünk rá, hogy olajat nem vettünk a főzéshez, szerencsére Maminak van. Mami folyamatosan csinálja a teát, az említett pöttöm adagokban. A jóízűen elfogyasztott vacsora után elmossuk az edényeket, ahogy a helybeliek csinálják, víz, és tisztítószer nélkül, homokkal. Az égen ezernyi csillag fénylik felettünk, beszélgetünk még egy darabig a tábortűz fényénél, aztán eltesszük magunkat másnapra.

Reggel, még fel sem kelünk, de a ki tudja honnan odakeveredő nomádok már ott ülnek a tűz körül, amit Mami rakott. Tapasztalatlan embernek ez az egyik rejtélye Afrikának a sok közül. Megy, mondjuk az ember az autójával, és esetleg órákon keresztül egy teremtett lelket se lát. De próbáljon megállni akárhol, elvégezni a kis dolgát, biztos hogy 30 gyerek terem ott a semmiből, és fogja figyelni minden mozdulatát. Mi csak vagy 30 km-re vagyunk Chinguettitől, az autók, a tűz látványa odacsalja az üzletet szimatoló helybeli nomádokat az egész környékről. Korán kelünk, sofőrünk reggel 8-kor akar indulni. Teával kínálja a jövevényeket, hisz most ők a vendégek, csak aztán főz nekünk. Ezt diktálja a helybeli etikett. Megreggelizünk. A 3 kislány, és a két felnőtt nő csendben ül a városi kínálathoz képest szegényes portékája mögött. Nem veszünk semmit, összepakolunk, és indulunk is. Nekem már reggel fél 9-kor elég az ujjatlan póló a kocsi letekert ablaka mögött. Azért a többieken még ing, pulóver, vékony dzseki is van, sőt Mami egy vastag polár pulóverben vezet, hiába, kemény tél van itt is, nem lehet melegebb 20-25 foknál egyelőre. A többiek mesélték a sztorit a francia családról, akiket lelövöldöztek a sivatagban tavaly, amire való hivatkozással Sárközy lemondta a rallyt. Erről többféle verziót is hallottunk, az egyik szerint a franciák nagy összegű készpénzt akartak beváltani valahol, valószínűleg Nouakchottban, de nem a bankba mentek, hanem a piacra a pénzváltókhoz. Azok be is váltották nekik, de követték őket, és napokkal később a sivatagban egy alkalmas helyen rajtuk ütöttek. Állítólag hármójukat lelőtték, a negyedik súlyosan sérült. Ha jól tudom, az elkövetők nem is helybeliek voltak, hanem jordánok. Később a helyi biztonsági szervek megtalálták, és tűzharcban lelövöldözték őket.

Nagyon változatos a terep, ahogy végig a 4 nap alatt. Aki azt mondja, hogy a sivatag unalmas, valószínűleg még sosem járt ott. A teljesen kopár, növényzet nélküli homokdűnéktől a már szinte száraz szavannán, és a kisebb-nagyobb vörösesbarna kövekből álló hammadán keresztül a sok kis homokbuckán növő sásszerű növényzetig, ami olyan, mintha tengerparton volna, minden előfordul. Délben megállunk főzni valamit, aztán tovább. Délután szembe jön két francia terepjáró, ez az első jármű, amit látunk, mióta elindultunk. Fél órával később egy másik terepjáró, volánjánál egy német nő egyedül. Kölcsönös üdvözlés, de mivel senkinek nincs szüksége segítségre, megy mindenki a maga útján. Este 6 körül letáborozunk, főzés, mosogatás homokkal, alvás.

Az elmúlt éjszaka se jött be se skorpió a sátorba, se kígyó. Amúgy, ha lett volna ilyen veszély, Mami biztos szólt volna. Ma nincsenek nomádok, megyünk tovább nagyon szép, de nehéz terepen. Csak 10 liter vizünk maradt, nagy baj nincs, a másik két autónak van, szükség szerint lehet tőlük kérni. A sofőrünknek időnként minden ügyességét össze kell szednie, és a gép minden adottságát kihasználnia, hogy ne akadjunk el. Közben az irányt is tartania kell, ami itt a sivatagban, ahol európainak nagyon kevés tájékozódási pont van, önmagában is nehéz. De ez kevés, hiszen hiába tudja, hogy merre kéne menni, ha a vándorló homok miatt állandóan kerülőket kell tenni, és nem csak azt figyelni, hogy mi el tudjunk menni, de azt is, hol tud a Volkswagenes keresztülvergődni. Dél körül elhaladunk egy lecsupaszított rally autó váza mellett, ez is a Párizs-Dakar-ról maradt itt. Délután teszünk egy kerülőt, és behajtunk egy faluba. Előzőleg egy sakál üget el a kövek között. Az egyszerű boltban alig lehet kapni valamit, szemét és nyomor, áram a világon se. Mami elhajt vizet vételezni, gondolom, van a közelben egy nyomós kút, vagy forrás. Mi addig a helybelieket boldogítjuk, akik készek bármit eladni, csakhogy egy kis pénzhez jussanak. A boltban veszünk kis, kerek, középen lyukas kekszet, aminek az íze a mi háztartási kekszünkre hasonlít. Ez az egyetlen olyan csemege, amit majd mindenfelé lehet kapni Mauritániában. Mami visszajön a megtöltött kannákkal, megyünk tovább. A falutól nem messze megállunk ebédelni. Felvágjuk egyetlen dinnyénket, de csalódottságunkra ugyanolyan fehér a belseje, és tök ízű, mint a múltkorinak Ouedane-ban. Melinda azért eszik belőle, mi túlságosan válogatósak vagyunk. Megyünk tovább. Később elakadunk az egyik homokbuckán.

Ahol már a Toyota Hilux se ment el elsőre.

Kiássuk nagyjából a gépet, aztán a Land Rover kihúz bennünket a mély homokból. Később a belga fickó is elakad, de őt is sikerül kiásni. Már messziről észreveszünk egy pásztort, aki egy messzelátóval üldögél az egyik homokbucka tetején, körülötte több tucat teve, messze, nagy területen szétszóródva egy kecskenyáj. Megállunk mellette, Mamival szertartásosan üdvözlik egymást. Később a délután folyamán rengeteg tevét látunk nagy területen legelészni. Letáborozunk. Itt elég sok csenevész fa van elszórva a homokbuckák között. Gyűjtünk tűzrevalót. Még fel sem állítottuk a sátrat, de már megjelent egy tuareg egy tevével, és a tűz mellett Mamival beszélget, miután kölcsönösen üdvözölték egymást. Tevéje nyugodtan áll mögötte, az orrán fémkarikán átfűzött kötőfék másik vége az ölében. Az üdvözlésnek itt, Mauritániában is nagy hagyománya, kialakult szertartása van. Ha két idegen helybeli találkozik, nemcsak egymás hogyléte felől érdeklődnek, de rákérdeznek a családra, annak minden egyes tagjára, a rokonságra, és a falura is, ahonnan jöttek. Egy kölcsönös üdvözlés 2-3 percig is eltart. A tuareg csak Mamival foglalkozik, rajtunk keresztülnéz, mintha ott se volnánk. Mami teával kínálja. Én odanyújtom neki a zacskó kekszet, amit a faluban vettem. Biccent, aztán ellentétben azzal, amit a mi szokásaink diktálnának, hogy udvariasan kivesz 1-2 darabot a zacskóból, ő az ölébe önt egy nagy adagot, és onnan eszeget, a többit visszaadja. A másik irányból is nomádok érkeznek, 4-5 gyereklány, egy felnőtt pár, és egy vénasszony, aki mindenáron valami lábbelit kunyerál mindannyiunktól. A méret nem érdekli, valószínűleg eladná, hiszen széles lábát, és talpán páncéllá vastagodott bőrét elnézve szemlátomást még sosem volt rajta cipő. Minek is lett volna? Az angol ad neki egy használt párat a sajátjaiból, elrakja, aztán kunyerál tovább. A többiek részben portékáikat kínálják, részben a fejüket, homlokukat tapogatják. Kell egy kis idő, mire rájövünk, hogy fájdalomcsillapítót kérnek. Persze nem most fáj valamijük, de gondolni kell a jövőre is. Amúgy valószínűleg nem tesznek különbséget gyógyszer, és gyógyszer között, ha valami bajuk van, azt szedik, amit adtak nekik. Melinda ad két rongyos, és maszatos kislánynak svájci csoki tallért. Minket nem is kínál, valószínűleg később kapnánk. A két kislány magától értetődően fordul oda hozzánk, és kínál bennünket azzal a csokival, amiben nekik igen ritkán, valószínűleg soha nincs részük.

Amúgy pár karperec az összes kínálatuk, és pattintott kőeszközök, nyílhegytől a szakócáig. A nyílhegyek nagyon finom kidolgozásúak. Sofőrünk szerint ezeket a környéken találják, és rájöttek, hogy a turisták jó pénzt adnak értük. Ez a táj több 100 ezer éve lakott. A többi nomádot is megkínáljuk háztartási keksszel, erre a kislányok adnak nekem ajándékba egy nyílhegyet. Nálunk szinte semmi nincs, amit tudnánk nélkülözni, tekintve, hogy hátizsákkal bolyongunk, de adok nekik egy fém karabinert, ezt még használni is tudják talán. Erre adnak ajándékba egy kőbaltát. Ezt nem fogadom el, egyrészt nem szívesen cipelnék a következő pár ezer km-en egy kilós kődarabot, másrészt aránytalan a különbség a kis karabiner, és a szépen megmunkált történelem előtti szerszám között. Elkezdek viszont alkudozni a férfi saját használatú szép, festett, bőr, dohány, és szipkatartójára, pipával, dohánnyal, és pipaszurkálóval, ami jelen esetben egy drótdarab. Persze nem beszél franciául (én is csak a számokat tudom, meg egy-két kulcsszót), kézjelekkel, meg a homokba írt árakkal folyik az alku. Végül megegyezünk az első ár tizedében, mindkettőnk megelégedésére. A kislányoktól szintén hosszas alku után veszek még két szép nyílhegyet. Az angolok is vásárolnak valamit, aztán még nekik adják összecsukható kempingasztalukat, ami több száz fontba kerülhetett, viszont a nomádok vajmi kevés hasznát veszik majd, a vászon asztallap négy sarkán kialakított hálós pohártartó ellenére. A nomádok elköszönnek, alakjukat lassan elnyeli a sivatag. A tevés tuareg is feláll, búcsú nélkül pár lépést elvezeti tevéjét, aztán felpattan rá, és a lenyugvó nap fényében vöröslő homokdombok között elüget az alkonyatban ismeretlen célja felé. Nyugovóra térünk. Másnap reggel, ahogy reggeli után felkerekedünk, alig hajtunk egy km-t, mikor pontosan az autó haladási irányában egy alak ácsorog a tevéje mellett. A tegnapi tuareg az. Ahogy megállunk mellette, a nyitott ablakon benyújt egy nagy görögdinnyét, és műanyag pillepalackban másfél liter cukrozott tevetejet. Mielőtt szólhatnánk, búcsút int, felpattan tevéjére, és már ott sincs. Összenézünk, és mint a tegnapi eset után, mikor a koszos kislány a retkes ruhában, de nagy barna, őszinte szemekkel, csokival kínált bennünket, percekig szótlanul ülünk, körülöttünk a dűnék egykedvűen, mindent tudóan suhannak el. A Choum-i vendéglátó asszony nyílt tekintetű, mindig mosolygós szemére gondolok. Már ezért a pár pillanatért megérte eljönni ide a világ másik felére. Többet tanulok ilyenkor, mint az egyetemen, a kocsma tanszék alatt a „Black Mici” „Bár”- ban, bár azok az évek se múltak el nyomtalanul, a májam a megmondhatója. Kora délelőtt megállunk az egyik időszakos, most éppen kiszáradt folyó zsákutcában végződő „torkolatánál”. A folyómeder ugyanis egy U alakú magas sziklákkal körülvett helybe torkollik. Itt, amikor esik valamennyi, mint afféle természetes völgyzárógátnál gyűlik össze a vize, de ez nem lehet túl gyakori. Most éppen egy kisebb medencényi poshadt víz maradványára járnak rá a környék állatai.

Megállunk. Az egyik helybeli öreg, akit a családja a pár darab datolyapálma őrzésére kért meg, meghív bennünket teára az egyik szikla alatti lakályos őrhelyéhez, ahol vagy egy hónapon keresztül őrködik éjjel-nappal a termés érésének idején. A közelben sziklafestményeket mutat, amik valószínűleg több 10 ezer évesek. Többek között ember alakok, szarvasmarhák, tevék láthatók rajtuk. A sofőrünk szól, hogy illik adni az öregnek 2000 helyi pénzt, a kalauzolásért. (A tea természetesen ingyen volt, hiszen VENDÉGEK voltunk. Eszembe jutnak a marokkói berber, és a jeruzsálemi palesztin vízhordók díszes, színpompás ruhájukban, akik bőrtömlőkkel járják az óvárost napjainkban is, és rozsdamentes acél poharukban vizet kínálnak a szomjas vándornak. Aki kér egy pohárral a kellemesen hűs, tiszta vízből mondjuk az augusztusi pokolban, az természetesen fizet a szolgáltatásért. De nem a vízért fizet, mert a víz SZENT, tehát nem pénzért mérik, hanem a pohár használatáért. Bár látszólag teljesen mindegy, így is – úgy is azt az egy pohár vizet kapja az ember, mégis micsoda óriási különbség. Az iszlám, ami eredetileg  a mai Szaudi Arábiából terjedt szét, mindig is helyén kezelte a víz értékét.  A Marokkóról szóló útikönyv külön felhívja az utazók figyelmét, hogy ha valaki vizet kér az embertől, és visszautasítjuk, az nem egyszerűen  sértés, vagy neveletlenség. A víz ugyanis maga az élet. Megtagadni valakitől a vizet, bármilyenek is a körülmények, az annyi, mintha az életet tagadnánk meg tőle. ) Összedobjuk neki az összeget. Felvágjuk a tuareg ajándék dinnyéjét, persze ez is fehér, és tök ízű, de már edzettek lévén, jót falatozunk belőle, természetesen megkínáljuk az öreget is. Aztán, mivel van valami dolga arra amerre megyünk, elvisszük egy jó darabon. Nem sokkal később befutunk Al Rashidba. Pici sivatagi oázis, de a környék legnagyobb települése. Itt a csendőrség épületében felveszik az adatokat. A hatóságot arról ismeri fel avatatlan szem, hogy zászló van az épületen. A félig leomlott fal mögötti csupasz udvaron a megszokott kecskék keresgélnek valami ehetőt a szemétben. Az egyetlen helyiségben két kopott íróasztal, egy civil ruhás főnökforma, és egy egyenruhás papucsban. Az egyik fiókban vagy négy tár lőszer, a kalasnyikov  a csupasz, koszos falnak támasztva. A szoba közepére rakott matracon féléves forma fiú alszik, arcán legyek mászkálnak. Felveszik az adatokat, ami afrikai alapossággal történik. Van, akinek minden adatot kiírnak az útleveléből, némelyikünk csak felmutatja, és van olyan is, akitől nem is kérik el. (A mauritániai regisztrációs rendszeren máshol is vannak apró lyukak. A belga fickó mutatta, hogy őt még a határon valami nyomtatványon, amit magánál kell tartani, Mr. Volkswagenként regisztrálták, azóta néha problémái vannak a szervekkel, akik nem értik a dolgot,) Aztán egy spirálfüzetbe külön is beírják:2 angol,2 magyar,1 norvég,1 belga. Lelkünkre kötik, hogy valami fedett szálláson aludjunk, mert a táborozás nem biztonságos. Én is ezt mondanám az ő helyükben. Kint újra a forróság fogad, lehet vagy 35-40 fok árnyékban. Pedig most tél van. Jól bírom a meleget, de egy itteni augusztusi nap még nekem is gyilkos lenne. Elsétálunk a vádi túlsó partjára az ősi város romos kőépületeihez. Stílusában, hangulatában, elhelyezkedésében is Ouedane-ra hajaz. Visszasétálunk a központba, ahol 3 bolt is van meglepetésre. Veszünk 1-2 dolgot, közben Mami is vásárolt egy adag kajára valót, mert kifogytunk. Megyünk pár km-t, aztán ismét letáborozunk a délelőtt óta követett folyómeder partján. Mami kiváló szardíniás spagettit készít. Itt nagyon kevés tűzrevaló van, csenevész fák vannak ugyan, de mivel túl közel vagyunk Al Rashid-hoz, a helyiek minden nagyobb száraz gallyat régen összegyűjtöttek. Azért már félig sötétben gyűjtünk egy nagy adagot. Később a kaja elkészítésekor derül ki, hogy két kecskelábszárat is begyűjtöttem a félhomályban, ezek kevésbé égnek, viszont tűzre rakva annál büdösebben füstölnek.

Másnap a délelőtti órákban befutunk Tidjikjába. A rendőrök alaposan átnézik útleveleinket, de nagyon barátságosak, pár perc múlva szabadulunk. A közeli kempingben jó árat alkuszunk ki a tulajtól. Saját zárható szobákat kapunk. A belga is ide áll be az autóval. Az angol nő elköszön, ő tovább indul délkeletre a Mali határ felé, felkapja kis hátizsákját, és már el is tűnt. Az angol-norvég páros is így tesz városnézés után. Mi kifizetjük Mamit, aztán mivel tömegközlekedés itt sincs, megbeszéljük vele, hogy vigyen el kedvező áron a fővárosba. Abban maradunk, hogy ha még talál utast rajtunk kívül, akkor indulhatunk holnap. Később szól, hogy talált egyet, úgyhogy mehetünk reggel. A zuhanyozóban elvileg csak hideg víz, ami azért van vagy 30 fokos, a nagy hőség miatt a csövekben kellőképpen felmelegedett. Öt nap nem tisztálkodás után jól tud esni az embernek, utoljára tavaly zuhanyoztunk. A tulajnál váltunk be Eurót korrekt áron. Teszünk egy kört a kellőképpen lepukkant, de a sivatag után kifejezetten városias helyen.

Tidjikja.Balra a piac, jobbra a temető.

Kosz, és szemét mindenfelé. Melinda le akarja vágatni a haját, keresünk egy borbélyt. A lányt rövid alku után 800-ért vállalja. Én egy szakáll- bajusz vágást szeretnék, 500-nál elakad az egyezkedés. Azt mondja ez az utolsó ár, ez alá nem tud menni, de ha ezt nem tudom, vagy nem akarom kifizetni, akkor megcsinálja ingyen. (Ez is jellemző a helyiek mentalitására.) Ebben maradunk. Levágja arcszőrzetem, plusz még A. is levágatja vele lenőtt frufru-ját, ennek ellenére alig akarja elfogadni az 500-ast. Az internet kávézó az igen szemetes temető mellett később nyit, majd visszajövünk. Találkozunk két amerikai lánnyal, akik önkéntesként tanítanak valahol a környéken. Háztartási ismeretekre, személyi higiéniára oktatják a környékbeli lányokat. A közvilágítás nélküli utcákon vissza a kempingbe. Rendelünk 3 adag sült csirkét, salátával, sült krumplival. A dolgokat itt se kapkodják el persze, a csirke be is fut mintegy másfél óra múlva, de legalább finom. Az egyik helybeli csapódik hozzánk, vele megyünk vissza internetezni. Sötétben is teszünk egy nagy kört a mély homokkal borított utcákon.

Reggel 8-ra beszéltük meg az indulást Mamival, sikerül is időben elstartolni. Tempósan vágunk neki a kb. 700 km-es útnak, ami Nouakchottig, a fővárosig hátra van. A burkolt út afrikai viszonylatban jó minőségű. 20-50 km-enként rendőrségi ellenőrzőpont, ezek előtt mindig illendően megállunk. Van, ahol ellenőrzik útleveleinket, van ahol csak  intenek, és mehetünk. A sokadiknál találnak valami kötözködni valót a kocsi biztosítási papírjai között. Itt állunk vagy negyedórát, aztán itt is tovább engednek. Az út mellett gyakran látunk teve, szarvasmarha, öszvér, és kecskedögöket, ezek a bomlás különböző stádiumaiban hevernek az út mellett. Valószínűleg a járművek áldozatai, és a nagy melegben iszonyatos bűzt árasztanak. Nouakchottig vagy 100 darabot látunk, de lehet hogy alábecsülöm a számukat, valamint vagy 20 darab különböző típusú gépjármű roncsát. Kora délután megállunk egy kis városban enni valamit. Az oldalfal nélküli sátortetők alatt leterített szőnyegeken fekszenek, ülnek a vendégek, és a kampókra felakasztott, legyek által lepett húsdarabokból választanak maguknak, amit aztán faszénen megsütnek nekik. Nekem a látvány nélkül se valami jó a gyomrom, valószínűleg a tegnapi zöldsalátával volt valami gond. Első alkalommal vagyok így, mióta elindultunk. Melinda, meg Mami viszont jóízűen falatozik. Mi csak teát iszunk, ezt ingyen adják a fáradt utazóknak, és nagyon finom. Délután a sokadik ellenőrzőpont után befutunk Nouakchottba. Kifizetjük Mamit, és elbúcsúzunk. Valahol, a belváros legszélén lehetünk, a könyv térképmellékletén még nem találjuk a nagy körforgalmat, ahol állunk. Taxit keresünk, ami elvisz bennünket a könyvből kinézett kempingig, de a legolcsóbb is 1000 helyi pénz, ami soknak tűnik. Találomra nekivágunk gyalog. Csak lassan jutunk előre, mert az autók nemsokára összetorlódnak, és nemcsak az úttestet, és a padkát, de az úttest, és az egyik laktanya betonfala közötti 20 méteres bokros sávot is dudáló, tülekedő autók töltik meg. Egy-két rendőr küzd a káosszal. Az autók között hatalmas tömeg, az itteni Izrael elleni tüntetésről még felfokozott állapotban hazafelé tartva. A demonstráció áttételesen Amerika, illetve ezen keresztül Európa ellenes is, amennyiben ezek nem ítélték el a várt mértékben Izraelt. A lányokra való tekintettel próbálunk taxit fogni, de itt már meg se állnak. Többen is odakiabálnak, hogy izraeliek vagyunk-e? Azon kívül, hogy ha én zsidó lennék, valószínűleg találnék kellemesebb elfoglaltságot is, minthogy Mauritániában egy rossz hátizsákkal, és elcsapott gyomorral tipródjak a homokban, ismerhetnék jobban is az ellenséget. Az én hátamon lévő nagyobb, illetve a most has oldalon hordott kisebb zsákomon is messziről virít a magyar zászló, és ezt még felületes szemlélő se téveszti össze könnyen a Dávid csillagos kék lobogóval. Végre megáll egy taxi, aminek szimpatikus sofőrje 500-ért elvisz bennünket a kempingbe. Itt is egy nagy beduinsátorban alszunk matracokon, szúnyogháló feszül fölénk. Zuhany után lefekszem, a tegnapi csirke a mai poros tolakodással, plusz az út mellett heverő dögök szagával megviselte kissé gyönge testemet.

Másnapra jobban vagyok, elindulunk utazási csekket beváltani. Az egyik üzletben megismerkedünk egy szimpatikus angolul tudó helybelivel, aki ingyen jön velünk, és segít. A harmadik bankban rábólintanak a dologra, és felküldenek az első emeleten lévő V.I.P. pénzváltóba. Itt mutatom a 100 Euró értékű AMEX csekket az egyik fiatal alkalmazottnak, aki jól megvizsgálja, és azt mondja, rendben. Elviszi, egy darabig babrál valamit a számítógépén, aztán elmegy, visszajön, megint begépel valamit. Azt mondja, van egy kis gond, és elviszi az útlevelemet, meg a csekket. Vagy 3 irodát megjár velük, majd visszajön, minden rendben. Kinyomtat a gépen valamit, aláírom, aztán leszámolja a pénzt, mehetünk. Visszakérem tőle a csekket, önkéntes segítőmön keresztül magyarázom neki, hogy előtte is alá kell írnom, mert a csekken így csak a váltáskori aláírásom van, és így nem érvényes. Először nem is akarja visszaadni, aztán nagy nehezen felfogja, amit ketten magyarázunk neki. Ja, hogy ez utazási csekk – mondja – akkor vissza az egész, ő azt hitte, hogy ez egy 100 Eurós bankjegy! És mindezt, miután többször is egyértelműen csekkről beszéltem, ő maga több kollégájával együtt tüzetesen megvizsgálta a papírdarabot, és főleg ezt egy V.I.P. pénzváltó részlegénél egy fővárosi banknak!!! Csekket sajnos nem váltanak, mert a múltban ezekkel sok problémájuk volt akkor, amikor ők akarták az AMEX-nél beváltani, ami az előbbiek tükrében egyáltalán nem csoda. Vissza kell adnom a pénzt, és fél órás tökölés után pénzváltás nélkül távozom, angolul, és magyarul is kevésbé visszafogott jelzőkkel hangosan szidva Istennek az ő barmait, az összes tengereszű, semmirekellő, csökött, és húgyagyú, retardált, félvak, ámde teljesen hülye banki alkalmazottját Mauritániának. Váltunk be angol fontot utcai pénzváltóknál, mert bankban ezt se váltják sehol. Az alku rengeteg időt elvisz, de végül sikerül jó árfolyamon váltanunk. Megkeressük a postát, mert haza akarjuk küldeni a sátrat. Használni viszonylag kevés helyen tudtuk eddig, a könyv szerint később még kevesebb helyen tudjuk majd, ahhoz meg túl nehéz, hogy fölöslegesen cipeljük. A posta mindjárt zár, azt mondják, menjünk vissza reggel 8-ra, és addig szerezzünk egy kartondobozt, mert csak abban tudják elküldeni. A svájci lány annyit mesélt Szenegálról, hogy úgy döntünk, vele megyünk, ezért megkeressük a nagykövetséget. A svájci lány vasárnap beadhatja a vízumkérelmét, és neki 2-3 nap alatt meg is van, de a mi esetünkben más a helyzet. A legtöbb európai közösségi tagországnak nem kell vízum, 3-4 kivétel van csak, ezek a konzulnál lévő lapon kézírással vannak kiemelve. Szlovénia az egyik, természetesen Magyarország is ide tartozik. Mi is beadhatjuk a vízumkérelmet, de ezt innen Dakarba, onnan Pestre küldik, majd vissza, egy hónapba is beletelhet a konzul hölgy szerint. Ha itt annyit mondanak, lesz az még kettő is, de mi még a Melinda vízumát se tudjuk megvárni, mert mindhármunk mauritániai vízuma lejár öt nap múlva. Meg lehet ugyan hosszabbítani, de nem tudjuk hol kell, mennyi időbe telik, és mennyibe kerül, annyi időt meg végképp nem akarunk itt várni, amíg a mi kettőnk vízuma megjön. A konzul szerint lehet hogy a határon is lehet vízumot intézni, de nem tudja biztosan. Ezzel szemben Mali nagykövetségén befizetünk 10 000 helyi pénzt, és negyedóra múlva a kezünkben van az útlevél a két hónapig érvényes, kétszeri belépésre szóló vízummal. Taxit fogunk, és 500 helyi pénzért elmegyünk az óceán partra a halpiacra, ami 5 km-re van a fővárostól. Sok száz díszes pirog fekszik a szemetes fövenyen döglött tengeri herkentyűk között. A fedett csarnokban nagy a választék a 10 cm-es szardíniától a 2 méteres halakig. Nyüzsgés, zsivaj, kosz, és persze bűz. Veszünk két szemrevaló halat estére. Kis felárért helyben kifilézik. Vissza a városba. Teszünk egy kört. Nagy a készültség, páncélautók, rohamrendőrök hosszú botokkal, teljes védőfelszereléssel, géppisztollyal, gránátkilövőkkel posztolnak sok felé. Veszünk krumplit, hagymát, megsütjük a halat, aztán megesszük közösen Melinda új ismerőseivel, két helybelivel, meg egy Iráni sráccal, nagyon finom. Úgy döntünk másnap elindulunk a határra, hátha nem tudják, hogy kell nekünk vízum, illetve, ha tudják is, de hátha adnak helyben.

Reggel megyünk a postára. Előző nap beszereztük a kartondobozt, az első boltban 2000, a másodikban 1000 helyi pénzt kértek volna az üres dobozért, végül 200-at adtunk érte. Hála Melinda tolmácsolásának, a csomagfeladás csak fél óra. Előzőleg vennünk kell az egyik árustól ragasztószalagot is, amivel lezárjuk. Háromszor mérik le a csomagot, először a vámosoknak is telefonálni akarnak, de aztán meggyőzzük őket, hogy nem kell, csak a saját sátrunkat küldjük haza. 4 helyre írják fel, hogy hová megy a csomag. Kérik a címet is, hogy honnan. A szenegálit persze nem tudjuk, az meg nem egy nagy segítség, ha esetleg a mauritániai címre jön vissza hetekkel később, hogy mi elhagyjuk az országot. Így végül az otthonit adom meg, vagyis úgy néz ki a címzés alapján, mintha az Egerben feladott csomag Nouakchotton keresztül menne Balatonfüredre. A feladás díjáért vehetnék otthon egy új sátrat, de most már mindegy. Fogunk egy taxit, ami az 5 km-re lévő másik taxiállomásra visz bennünket, ahonnan a határ felé indulnak a járművek. De el se kell menni odáig, mert szemfüles sofőrök már útközben kiszúrnak bennünket, és az elképesztő stílusban közlekedő autókból csak úgy menet közben megbeszélik az úti célt, és az árat a mi sofőrünkkel. A kempingben persze előzőleg megkérdeztük az árakat. Átcuccolunk a másik, hasonlóan lepukkant járműbe. Az még megy 1-2 kört, látszólag találomra cirkál az utcákon, hogy összegyűjtse a még hiányzó utasokat ahhoz, hogy tele legyen a jármű. Végül, vagy egy órányi tökölés, és cirkálás után nekilódulunk. Az úttest mellett helyenként különböző állattetemek, többnyire teljesen felfúvódva a nagy hőségben. A.-nak ezt leszámítva is rossz a közérzete, most az ő gyomra háborog. Félúton megállunk az egyik kisvárosban. A pékségből forró kenyeret veszek, a szomszédos boltban megkenik vajjal, rakok bele helyben árult főtt tojást. A közelben vásárolt friss tejjel fejedelmi kaja. Befutunk a határra, a Szenegál folyó partjára. Rögtön körbevesznek 3-4- en. Az egyik rendőrforma civil elkéri az útlevelünket. Egy „segítőkész” helybeli szól, hogy az útlevél ellenőrzésért majd 2000 helyi pénzt kell fizetni a hatóságnak. A harmadik szól, hogy ő beváltja megmaradt mauritániai pénzünket, mert a határfolyó túlpartján ez már nem lesz lehetséges. Mindezt persze a megszokott halálos komolysággal adják elő. Látják, hogy nem érdekel a pénzváltás, rá se kérdezek az árfolyamra. Ezért, gondolom a kedvezőbb árfolyamot ajánlják fel az egykedvű utazónak. Képesek lennének 100 mauritániai pénzért akár 150 CFA-t, Nyugat-Afrikai Frankot adni. Közben a másik többször is figyelmeztet, hogy készítsem a rendőröknek a 2000 helyi pénzt. Mielőtt belelovalnák magukat, szólok nekik, hogy erről mondjanak le, de tovább erősködnek. Aztán, mivel nem állok kötélnek, átadnak egy másik civilnek, aki burnuszban van, és borzasztó megértő, maga a megtestesült jóakarat. A kapuban kifizeti helyettünk a két csomagjegyet, amire az van írva, hogy 50 kg felett 100 Ougouiya-t kell fizetni. Ez is hülyeség persze, a kettőnk zsákja összesen nincs 50 kiló, ez a színjáték jóindulatunk elnyeréséért folyik. Bizalmasan közli, hogy majd ő segít nekünk. A rendőröknek tényleg kell fizetni, de majd ő elintézi, hogy csak 1000-be kerüljön. Vele is közlöm, hogy ne is számítson pénzre, se ő, se a határőr, pusztán azért amiért megnézik az útlevelünket, és beütik a kilépő pecsétet. 2-3 fickó is erősködik, hogy önkéntes segítőnk a főnök a határon, és a segítsége nélkül majd 2000-et fizetünk. Ebből már biztosan tudom, hogy hülyeség, amit mondanak. Egy újabb emberke jön oda, és szól, ha majd végeztünk, 1000 helyi pénzért átvisznek egy pirogon a szenegáli oldalra. A komp is ott áll ugyan, de mozgás nem nagyon van rajta. A fickót kérdezem, vajon miért fizessek neki a pirogért, ha a komp ingyen átvisz? (Ezt persze nem tudom, de így a legkönnyebb kiszedni belőlük a tényleges díjat) Meglepetésre rábólintanak, így igaz, a komp ingyenes ugyan, de csak nagyon sokára indul, és már csak azért is érdemes piroggal menni, mert így megelőzzük a komppal érkező tömeget a szenegáli oldalon az útlevél ellenőrzésen. Ebben lenne logika, de Nyugat Afrikában vagyunk, és itt minden másképp működik. A pirog ára közben lemegy 200-ra, de továbbra is újabb, és újabb emberek jönnek oda szólni, hogy a rendőröknek fizetni kell. Annyira határozottak, hogy Melinda hajlik a fizetésre, csakhogy visszakapja az útlevelét. A vízum miatt is nyugtalan, szeretne már túl lenni a dolgon. Hiába mondom neki, hogy az a legrosszabb, ha a túlsó parton látják rajta az idegességet. A civil ruhás megint szól, hogy majd ő elintézi, hogy egyáltalán ne kelljen fizetni az útlevélért. Könnyű dolga van, hiszen hivatalosan se kell. Nemsokára hozza is a határőr az útleveleinket. Melinda szól, hogy inkább kifizeti a pirogot hármunk helyett, csak menjünk már. A civil ruhás kíséri rendületlenűl. Persze lehet tudni, hogy mi fog történni, de beszállunk négyen az egyik pirogba a civil ruhással. Közben kiderül, hogy nem is ezzel megyünk, szálljunk át egy másikba. Melinda, és a fickó át is száll, de közben a két pirog eltávolodott egymástól. A svájci lány nem fordítja vissza az övét, ezzel sikeresen el is választották tőlünk. Azt mondják mehetünk ezzel a piroggal is. Ismét rákérdezek az árra, az előbbi 200-as viteldíj hirtelen 1500 lesz. Otthagyjuk őket, és felszállunk a kompra. Melinda közben a folyó közepére ért, a szemközti part felé tartanak. Reméljük nem lesz probléma, és így talán tényleg hamarabb végez, majd a határ után bevár bennünket. A kompon mindössze pár utas, amúgy semmi mozgás. Fél óra múlva kezd megtelni, két nagy nyerges vontató is feljön, hosszas manőverezés után is épphogy elférnek egymás mellett. Átmegyünk, Melinda már a parton vár. Nem kapott vízumot, vissza kell mennie Nouakchott-ba. A civil ruhás fickó felajánlotta neki, hogy ha lefekszik vele, akkor elintézi, hogy kapjon vízumot. Melinda elküldte a francba. Nekünk rövid várakozás után beütik a pecsétet, mehetünk. Bejött a számításunk, a határőrök nem állnak a helyzet magaslatán. Azt még csak-csak kiderítették, hogy uniós országból jöttünk, de azt már nem tudják, hogy a kevés kivételhez tartozunk, akiknek kell vízum. Az egyik hivatalos emberke beszél valamennyit angolul, próbálunk vele szót érteni Melinda érdekében, de hajthatatlanok. Elbúcsúzunk Melindától. Már felírtuk egymás elérhetőségét, és tudjuk a sziget nevét is, ahová barátaihoz igyekszik Szenegál DNy-i részére. Reméljük még találkozunk. Ő visszafordul a következő komppal, mi lényegében illegálisan átlépjük a szenegáli határt.

Busszal Tetuánon keresztül Chefchaouenbe megyünk, ez gyönyörű környezetben, hegyek karéjában fekvő kisváros a Rif hegységben, és a Marokkói hasistermelés központja. Megkeressük régi ismerősünket, Taufiq-ot, főállásban recepciós egy lepukkant hotelben, másodállásban díler, seftes, valutanepper, árubeszerző, információs központ, idegenvezető, kerítő, hasonló. Kiveszünk egy szobát. Szemmel láthatólag egy valaha nagy szobát osztottak furnérlemezzel három kisebb helyiségre, a mi szobánk a középső. A belmagasság 3 méter fölötti, de az egy rétegű furnér csak mintegy 2.5 méteres magasságig takar. Nem egy szégyenlős nászutas párnak való hely, de ez a legkevesebb. A furnér fölött az egyik oldalon látni lehet a belső udvar fölötti csillagos eget, nem is 5, hanem sokcsillagos szállás. Hajnalban viszont így November végén itt a hegyek között már meglehetősen hideg van, így elkél a hálózsák, különösen hajnal felé, amikor 0 fok körül van a szobában is. Teszünk egy nagy kört a városban. Cukrászdákban,  illetve turmixbár szerű helyeken néhol 15-20 féle natúr, illetve tejes turmixok, frissen csavart gyümölcslevek közül lehet válogatni, mind friss, olcsó, és nagyon finom. Az óváros lepukkant főterén beülünk egy teázóba. A vendégek nagyobb része persze hasist, illetve kif-et szív, ez is marihuána származék. A TV-ben a Film+ csatornán a „Kútfejek”című fílmet nézi a közönség nagy átéléssel magyarul. Még a filmet megszakító magyar reklámokat is érdeklődve figyelik, ez még nekünk is sok. Másnap megyünk busszal Rabatba, de az út második felében szakad az eső, Rabatban is patakokban folyik mindenfelé. A busz végállomása Casablanca, villámgyorsan tervet módosítunk, meghosszabbítjuk a jegyeket, és le sem szállva megyünk tovább. Casablanca szélét elérve részben vályogból, de főleg hullámpalából összetákolt nyomornegyed. Majd mindegyik tetején parabola antenna, némelyik tetején 2,  jobb környéken lévő hatalmas villákon néhol 4 is. Ha kenyérre nem is telik, azért a TV-t azt nézik itt is.

Casablancában a kempinget keressük, de ezt áthelyezték időközben a várostól vagy 20 km-re, kiveszünk a medina (óváros) közelében egy olcsó szobát. A medina bejáratának közelében egy nő kéreget a 10 év körüli fiával, akinek valamilyen furcsa bőrbetegsége van, rohad az egész feje, adunk nekik valamennyi aprót. Másnap a medina útvesztőin keresztülvergődve elmegyünk a II. Hasszán mecsethez.

Már többször jártam itt, de most van először alkalmam belül is körülnézni. A belépődíj borsos, de megéri. A főcsarnok teteje faragott cédrusfa remek, 34 tonnás, és elektromotorokkal az egész kettétolható, így jó idő esetén a hívek a szabad ég alatt imádkozhatnak. A nagycsarnok végében lévő ajtó egymaga 34 tonna, titánium-bronz ötvözet, és csak a király látogatásakor nyitják ki, ezt is elektromotorokkal. Másnap városnézés, veszünk vonatjegyeket Marrakechbe.  A pályaudvaron rend, tisztaság, meg vagyok döbbenve…..

A vonat 25 perces késéssel fut be, mikor mindenki elfoglalja helyét, 5 perc veszteglés után egy vasutas fut végig a szerelvény mellett, mindenkinek át kell szállni egy másik vonatra. Csak hogy tudjuk,  Marokkóban vagyunk.

Ezen a vonaton is rend, tiszta, újszerű bőrülések. Szemmel láthatólag a műbőr huzatot bicskával felhasogatni nem tartozik bele szorosan a helyi folklórba. Nagyon úgy néz ki, hogy nemcsak az osztrák vasutak lesznek tőlünk fényévnyi távolságra, de hamarosan a CFR, a román államvasutak után a marokkói is lehagy bennünket. 4 óra múlva befutunk Marrakechbe. A város szélén egész negyedek nőttek-nőnek ki a földből tetszetős, helyi építészeti elemeket használó bérlakásokkal, csinos villákkal. A vasútállomás impozáns, és vadiúj. A Djemaa El Fna, a Lefejezettek Tere közelében veszünk ki egy szobát a medinában. Teszünk egy sétát az ismerős környéken. A téren számozott lacikonyhások, bő ételkínálattal a kusz-kusz-tól a főtt birkafejig. Jövendő, és mesemondók, kígyóbűvölők, kobrákkal, és szarvas viperákkal, parádésan öltözött berber vízhordók, tűznyelők produkálják magukat. Az egyik oldalon frissen facsart narancslevet áruló kereskedők halmokba rakott gyümölcsökkel, a kivilágított Koutoubia mecset. Másnap városnézés, céltalanul sétálunk a souk-ban, (bazár, piac) és a medinában, hagyjuk, hogy hasson ránk a város hangulata. Később megkeressük az Ali Ben Jussuf-ról elnevezett vallási iskolát – mederszét – ami ma múzeum, és mellette a városi múzeumot.

Mindkettőben a mozaikdíszítés, és a faragott cédrusfa ornamentika

versenyzik a színes, vésett gipszstukkókkal, amik mint valami mesebeli cseppkövek lógnak sűrűn. Másnap megnézzük az El Badi palotát, én már ugyan jártam itt, de a díszítőmotívumok kavalkádját úgysem tudja egyszerre befogadni az ember. Marrakech is megváltozott. 10 éve még azt ígérték a kéretlen idegenvezetők, hogy ha nélkülük megyek be a souk – ba, akkor el fogják vágni odabent a torkom. Persze nem történt semmi ilyesmi, de az araboknak mindig is jó volt a pszichológiai érzéke. Ma már örvendetesen megfogyatkozott a zaklatások száma, a második nap már csak minden 2. – 3. – ik kereskedésbe akarnak beráncigálni bennünket, és a stílus is kevésbé rámenős. Ellátogatunk a „Jardin Majorelle”- be is, ez a gyönyörű villa  majd’ 100 évvel ezelőtt egy festő tulajdona volt.

Másnap kimegyünk a buszpályaudvarra. A Tis n’ Tichka hágó, amely a Magas Atlaszon vezet keresztül 2260 m magasan, le van zárva állítólag, a délelőtti hóesés miatt. Azt mondják csak 13 h-kor indul busz Ouarzazate-ba. Fél egykor már tolong az utazóközönség a busz körül, a szokásos veszekedés, alkudozás az utas kísérőkkel a csomagdíjak létéről, és mértékéről. Felszállunk. 13 h – kor még a motort se indítják be. Fél 2-kor még vagy 5-en akarnak felszállni a tömött buszra, akiknek mostanra van jegyük. Hosszas veszekedés után leszállítják azokat, akiknek egy későbbi buszra szól a jegyük, de ezzel a járattal akartak utazni. 2 – kor visszaszállnak az előbb leszállók, mások leszállnak, ezeknek előbányásszák a csomagjaikat. Fél 3-kor a busz elindul, és a buszpályaudvar területén araszol tanácstalanul, sűrűn megállva, dudálva. 3 – ra visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Közben folyamatosan emberek szállnak le – fel, koldusok, csodaszerárusok, édességárusok váltják egymást. Akinek esetleg az egész Marrakechi medina szemkápráztató kínálata nem elégítette volna ki az igényeit, az itt az elmúlt egy óra alatt csak papucsot vagy 5 különböző árustól vásárolhatott volna. Jön a hír, hogy nem is ez a busz megy Ouarzazate-ba. Az összes csomaggal iszonyú kavarodás közepette átszállunk egy másik buszra, ami semmivel se tisztább, és a gumiabroncsok se kevésbé kopottak. Az utasok szerint ez a busz se indul mostanában, ezért néhányan a csomagokat hátrahagyva elmegyünk enni valamit az utcai standokon kirakodott koszos árusokhoz. Visszaérve már kétségbeesetten keresnek bennünket az utaskísérők, ennek ellenére csak egy negyedóra múlva, háromnegyed ötkor indulunk. Pont jókor ahhoz, hogy mire a hegyekhez érünk, már ne lássunk semmit belőlük. Szerencsére már többször jártam erre.

Később feltűnnek az első hófoltok, hamarosan egybefüggő hóréteg borít mindent. A hókotrók nagyrészt letakarították az utat, ennek ellenére a hágó környékén több centis havon küszködnek, és csúszkálnak a kerekek. Átérve a déli oldalra sokkal jobb a helyzet, nemsokára már csak nedves az úttest, a hegyeken is szemmel láthatóan vékonyabb a hóréteg. Már majdnem a síkságon járunk, amikor baleset helyszínét kerüljük ki. Egy terepjáró ütközött frontálisan egy kisbusszal, mindkettő félig az árokban. Áldozatokat nem látunk, néhány arra járó, és két rendőr vizsgálgatja a helyszínt. Este fél 10 körül futunk be Ouarzazateba, az olcsó hotelben a fagyos közös zuhanyzóból majdnem langyos víz folyik. A szobában természetesen nincs fűtési lehetőség, ahogy sehol máshol se Marokkóban, még dugaszolóaljzatot se találunk. Minden takarót a hálózsákra terítve alszunk el, az ablak résein süvít be a hideg szél. Hajnalban 0 fok körül van.

Ouarzazateban két nagy stúdió is van, másnap felkeressük ezeket, hátha szükségük van statisztára. Az egyik stáb kint forgat a sivatagban vagy 3 km-re, elsétálunk addig. A díszlet egy római kori város főterét mintázza, és a körülötte lévő utcákat. Beszélünk a castingossal, fotók, adatlap, ha kellünk, majd beszól a hotelbe másnap. Este átcuccolunk egy másik szobába, ahol van dugaszolóalj, és kérünk a recepcióstól egy kis hősugárzót fagyás ellen. Másnap stoppal ingyen elmegyünk Ait Ben Haddouba, ez egy dombtetőn elég jó állapotban megmaradt Kasbah-járól (Erődített lakó együttes) híres kisváros 30 km-re van.

2 éve találkoztunk itt egy szimpatikus Saharawi törzsbeli sráccal, kereskedő, tevehajcsár. Nincs szerencsénk, Naji éppen M’Hamid-ban van, turistákat kísérget a sivatagban a tevéivel, talán 3 nap múlva jön meg. Állítólag Zagorában is vannak filmesek, lehet hogy nekik kell ember. Zagora M’Hamid felé van félúton, rég jártam arra, úgy döntünk a cuccunk egy részét a recepciósra bízzuk, aki ingyen megőrzi, mi pedig indulunk lefelé. Előtte telefon haza, egy állítólagos angliai adótartozás miatt a magyar adóhatóság mindenemet lefoglalta, illetve végrehajtási jogot jegyzett be. Lebonyolítok egy pár telefont, felháborító, hogy minden apró-cseprő ügyben nekem kell intézkednem, az ember már a reggeli kávéját se ihatja meg nyugodtan. Elindulunk gyalog, közben stoppolunk. A Draa folyó völgyében haladunk, két oldalán szalagként kísérik a datolyapálmák a vizet. Nagy meleg van, kis falvak négyszögletes házai pihegnek a forróságban a málladozó Kasbah-k árnyékában. Befutunk Zagorába. Vacsorára mandulás, aszalt sárgabarackos csirkét eszünk, amit “tajin” sütőben, egy speciális Észak-Afrikában használt égetett agyagból készült csúcsos edényben készítenek el, nagyon finom. Beszélünk a filmesekkel, de csak aznap érkeztek, abban maradunk, hogy holnap visszatérünk a dologra. Másnap felkapaszkodunk a város melletti hegyre, tetején radarállomás. Innen nézelődünk. Nagy a meleg, rövidnadrágban, félmeztelenül is izzadok, ahogy felfelé kapaszkodunk.

Másnap kiderül, hogy egyelőre nem kellünk a filmeseknek, talán később, de hát mi azt nem várjuk meg. Stoppal ingyen M’Hamidba megyünk. Itt, Algériától 40 km-re ér véget a műút, innen csak tevével, vagy terepjáróval lehet továbbmenni. Beköltözünk egy olcsó hotelbe, ahol, mint kiderül Naji egyik unokatestvére dolgozik. Azt mondja hogy Naji Taroudanntban van, és ott is marad pár napig, nem baj, mi is arra tartunk. Teszünk egy pár km-es kört a város körül. Később az unokatestvér elvisz bennünket a homokkal borított utcákon a saját családjához. Négyszögletes, szalmával kevert vályogház, döngölt padló, az udvaron nagy parabolaantenna. A szobában persze a TV a fő helyen, más bútor nem is nagyon van. A padló nagy részét egymásra terített szőnyegek fedik. A srác anyja ezen fekszik több pléd alatt. Be van gyulladva a foga, dagadt a fél arca. Ennek ellenére nagyon szívélyesen fogadnak, bemutatják az egész családot, leültetnek, teát hoznak. Sajnos csak a srác beszél angolul, így főleg mosolyokkal társalgunk, egy fél óra múlva vissza a hotelba. Küldünk a sráccal az anyjának 2-3 fájdalomcsillapító tablettát, mást nem nagyon tehetünk. A gyulladáscsökkentőket Ouarzazateban hagytuk, fogorvos meg nincs errefelé, de ha lenne se menne a nő, jobban bízik Allahban, mint a tudományban. Másnap a hajnali busszal visszaindulunk. Zagora előtt elszakad egy ékszíj, felforr a víz. Nemsokára utolér bennünket annak a társaságnak egy másik busza, átszállunk, és megyünk tovább. Az egyik kávézónál, ahol megállunk egy kis pihenőre, összefutunk annak a busznak a sofőrjével, és utaskisérőivel, akikkel Marrakechből jöttünk Ouarzazateba. Örömmel üdvözölnek, mint rég nem látott barátokat, és meghívnak az asztalukhoz, együnk velük. Ouarzazate-ba visszaérve kiveszünk a múltkori hotelben egy szobát. December 7-e van, ma van az ünnep előestéje. A hagyomány szerint ezen a napon akarta Ábrahám feláldozni a gyermekét Istennek, aki ezt nem fogadta el, helyette bárányt áldozott az úrnak. Holnap minden család bárányt fog vágni, nagy lakoma lesz, amire meghívják a nélkülözőket is. Ma minden gyerek apró ajándékokat kap, sétáló családokat látni mindenfelé, gyerekek kezükben lufikkal szaladgálnak. Eszünk egy aszalt szilvával töltött csirkét, ez is nagyon finom. Közben megérkeztek a filmesek, akikkel Tangerben találkoztunk. Éppen egy Sámsonról készülő filmet forgatnak. A rendezőasszisztens, és a kasztingos nagyon lelkes, bemutatnak a rendezőnek. Szerinte csak Január második felében kellenék, de még ez se biztos. Az még messze van, mondom neki, hogy mi indulunk Mauritánia, Mali felé. Azt mondja nem gond, ha kellenék, visszahoznának, de a kapcsolattartás problematikus arrafelé, néha rájuk kéne telefonálnom, de túl sok a bizonytalanság, azt se tudjuk mi a helyzet arrafelé a mobil lefedettséggel, és tudom-e használni az otthoni kártyámat. Rákérdezek a tiszteletdíjamra, azért van az a pénz, amiért visszafordulnék akárhonnan, de ezt se tudják, a rendező a kasztingosra, az meg a rendezőre mutogat. Akkor ezt hagyjuk, megfosztották magukat attól, hogy egy nagy sztár születésénél közreműködjenek, de hát ez legyen az ő bajuk. Telefon Najinak, aki 2 év alatt se felejtette el a nevem, pedig fél órát ha beszélgettünk. Persze, menjünk, nagyon örül.

Másnap összepakolunk, visszavisszük a hősugárzót, a portás sehol. Szólongatjuk vagy 2 percig, aztán elindulunk, mi végül is nem ragaszkodunk a fizetéshez…. Ha kell neki a pénz, úgyis megtalál, itt Afrikában a fehér ember nehezen tud eltűnni, a helybeliek figyelme mindenre kiterjed, a portás percek alatt megtalál, ha akar. Az egyik közeli kávézóban megreggelizünk, még nincs nyitva ugyan, de a kedvünkért kinyitják, első az üzlet. Ma nincs tömegközlekedés az ünnepre való tekintettel, ezért stoppal indulunk el a 200 egynéhány km-re lévő Taroudanntba. Egy darabon francia pár visz el bennünket marokkói barátjukkal. Délre mennek, esküvőre. Kiszállva egy csomó kajával ajándékoznak meg, alig bírjuk cipelni. Az egyik kihalt útelágazásnál, ahol kiraknak bennünket, lepukkant benzinkút, ”Mennyország” a neve. Tábla himbálózik a szélben, ez hirdeti,hogy hideg sört lehet kapni, a következő 200 mérföldön az utolsót. Mellette régi, kibelezett amerikai kocsik rozsdásodnak a porban, a látvány szürrealisztikus. Kiderül, hogy ez is egy film díszlete volt, itt forgatták a „Bagdad Café”bizonyos jeleneteit.

(A filmet nem láttam, de annak idején hónapokig mosogattam Tel Avivban a „Bagdad Café”nevű éjszakai bárban) Fiatal srác őrzi a helyszínt, aki egy hatalmas Pontiac kormánya mögött teázik. Készíttetünk vele mi is egyet, ha már a sörnek búcsút mondhatunk. Estére már csak 40 egynéhány km-re vagyunk, egy kisvárosban. Egy gyógyszertárban érdeklődünk, hátha indul valami. Egy éppen akkor betérő helybeli vásárló rövid töprengés után felajánlja, hogy menjünk vele, visszaviszi a most vásárolt gyógyszert valakinek, aztán ingyen elfuvaroz bennünket Taroudanntba. Bepakolunk a vadiúj terepjárójába, és visszaautózunk vele vagy 20 km-t. Kiderül, hogy hatalmas narancsültetvénye van a családjának. Otthagy bennünket egy házban, bekapcsolja a TV-t, narancsot rak elénk, negyedóra múlva jön. Be is fut, teszünk egy kerülőt a birtokon, az egyik éjjeliőrrel szedet nekünk vagy két kiló narancsot, Taroudannt főterén búcsúzik el.

Másnap telefonálunk Najinak, az egyik közeli kisvárosban lakik, kibuszozunk hozzájuk. Örömmel fogad, itt van a család egyik szállása. Az udvaron agyagból készült gőzkamra, a családi „Hammam”. Megmutatják a „Khobs”,a hagyományos lapos kenyérkészítő tűzhelyet is. Főtt kecskehúst hoznak friss lapos kenyérrel, nagyon finom. Előtte, utána, közben a hagyományos tea. Sajnos a srác azt mondja, amit gondolhattunk volna egyébként, hogyha az ő kíséretében akarunk tevével dél felé, Mauritániába, esetleg tovább menni, semmi akadálya, de az előkészületek kb. két hónapot vesznek igénybe. Na nem baj, majd legközelebb. Az egyik közeli boltban veszünk Naji családjának kristálycukrot, szerinte annak örülnének leginkább. Egy ismerős gyerekkel küldi vissza. Najival vissza Taroudanntba, közös városnézés. Az utca porában találok egy 100 Dirrhamost, ez itt a legnagyobb papírpénz, és egy átlagmunkás 2 napi keresete. Másnap „Grand Taxi”-val Tiznitbe utazunk. Ezek általában 7 személyes Peugeot , vagy Mercedes típusú taxik, amik szabott útvonalon közlekednek, általában csak akkor indulnak, ha megteltek, útközben bárhol kiraknak, felvesznek utasokat. Többé-kevésbé szabott áraik vannak, a gyakorlatlanabb turistáknak a csomagokért próbálnak plusz pénzt felszámítani. Pont az egyik ajánlott kajáldánál rak ki bennünket, széles választék van, az árak elfogadhatók, a hely tiszta. Jól bevacsorázunk. Van kemping, felállítjuk a sátrat. Városnézés. A. rosszul van, kihány mindent. Ezt a pazarlást!

Másnap próbálunk AMEX csekket beváltani, de nem sikerül. Kiderül, hogy vissza kell mennünk Agadirba, ez vagy 100 km, nem volt tervbe véve, de legalább ezt is megnézzük. Még jó, hogy el nem indultunk dél felé, a legközelebbi hely, ahol utazási csekk beváltására esély van, az a mauritániai főváros, az meg vagy 1500 km innen. „Grand Taxi”, Agadír. Hangulatában, stílusában nagyon hasonlít a kanári szigetekre,  csak koszosabb, szemetesebb, de korántsem annyira, mint a többi nagyváros Marokkóban. A napsütéses napok száma 300 fölött van. Sikerül csekket beváltani. Városnézés. Az út szélén tolószékes koldus kéreget, két lába combközépen csonkolva. Én általában nem adok pénzt kéregetőknek, kivéve ha testi fogyatékos. Dobok neki valami aprót, közben  bele se gondolva poénból figyelmeztetem, aztán nehogy alkoholra költse, ahogy én tenném! Nevetve rázza a fejét, úgy tiltakozik kézzel-lábbal.   Ha nekem hiányozna mindkét lábam combközéptől, én valószínűleg ettől sokkal jobb poénokon se tudnék nevetni, arról nem beszélve, hogy ez a beszólás egy muszlimnak kifejezetten sértő lehet. Nevetve kezet rázunk, aztán megyek tovább. Irígylem a lelkierejét. Belvárosban nagy szupermarket, alkoholból is jelentős a választék, még a kedvenc Whiskym is van. Veszek 2 dl rumot, esetleges hasmenés ellen ez a legjobb. Mauritániában ugyan az iszlám jogrend, a saria van érvényben, és szigorúan tilos bármiféle alkoholt bevinni, de hát csak nem szólnak ezért a két kortyért! Vissza Tiznitbe.  Az összes ruhánkat még reggel beadtuk a mosodába, és a szabott árat lealkudtuk a felére, most érte megyünk a cuccnak. Minden ki van vasalva, szépen összehajtogatva. Ilyen se fordult még elő szegény ruhadarabokkal, és nem is igen fog. Reggel a cuccunk egy részét a sátorban hagyva stoppal elindulunk Tafraoutba. Ez a város Tiznittől keletre, az Anti-Atlaszban fekszik, körös-körül bizarr formájú gránit-tömbök alkotta hegyek között.

Délutánra le is küzdjük a 100 km-t. Végig szép, napos idő van. Megkeressük a legolcsóbb szálláshelyet, városnézés, séta a város körül. Tafraout-tól pár km-re van egy szép szurdok, ahova részben el lehet jutni „Grand Taxi”-val is, gyalog indulunk el, közben stoppolunk. Hamarosan megáll valaki, de kiderül, hogy a szurdok az ellenkező irányban van. Most már mindegy. A tegnap vásárolt egyszerű térkép alapján erre is van egy 30 km-es kör, ami szép tájakon vezet, akkor ma ezt nézzük meg. A fickó, aki felvett bennünket, nyomdász Casablancában. A közelben lakik az egyik faluban, meghív magához bennünket. Szép nagy emeletes ház, úszómedence, a nappaliban színes gipszstukkó díszítés a lehető legképtelenebb színekben. Két felesége van, az egyik nemsokára teát hoz, aztán pörkölt mandulát egy nagy tállal. Miután megmutatta a házát,  jóllaktunk, és kellőképpen megcsodáltunk mindent, elindulunk, és vendéglátónk körbevisz bennünket a 30 km-es úton, természetesen ingyen. Tafraout előtt kiszállunk, és először egy földúton, aztán csak úgy találomra próbálunk egy nagy körrel visszatalálni a szállásra. Megmászunk 2 kisebb hegyet, végül gyalogolunk vagy 10 km-t, mire visszaérünk.

Felmegyünk egy másik hegyre is, ahol, mintha óriások dobáltak volna össze-vissza hatalmas kőkoloncokat. Megnézzük a kőbe vésett kőkori gazellaábrázolást is az egyik sziklafalon. Hegymászás közben elszakadt a nadrágom, elviszem egy, a helybeliek által ajánlott szabóhoz. A fickó reggelre ígéri a nadrágot. Harirát vacsorázunk: ez mindenfelé népszerű sűrű leves, amibe rizst, sárgaborsót, kölest főztek. Laktató, olcsó, és finom.

Reggel elmegyek a nadrágért. A műhely egy piszkos, sötét mellékutcában. Az egyetlen, komfort nélküli, 4×2 méteres hely hullámpapírral van kétfelé osztva. Az utca felé eső rész a műhely egy ősrégi varrógéppel, a hátsó a lakrész. Itt egy gyékény borítja a padlót, erre van terítve egy nagy hullámpapír, ez az ágy. Ide ültet le, amíg a nadrágot megvarrja, mert persze még hozzá se kezdett. Itt is hidegek már ilyenkor a hajnalok, kis parázsló faszénnel töltött cserépedényt rak mellém, ez a kályha. Fölöttem deszkákból kialakított galériaszerűség, gondolom, itt tartja személyes holmijait, illetve raktárként szolgál. A lakrészben főhelyen TV, és DVD lejátszó. A mester a reggeli félhomályban vakoskodva mintegy 2 kávé áráért megvarrja a nadrágot. Reggeli után indulunk a szurdokba, most már a helyes irányban.

Elindulunk gyalog. Nemsokára jön egy „Grand Taxi”, elvisz egy darabon. Gyalogolunk tovább, utolér egy terepjáró, a meredek hegyoldalban kanyargó szerpentinen ingyen levisz bennünket a szurdok aljára, ahol pálmafák, és művelt területek között folyik a patak a több száz méter magas meredek szirtfalak által közbezárt völgy mélyén.

Gyalogolunk vagy 5-6 km-t, amikor utolér egy tömött mikrobusz, ami munkásokat visz a közeli ezüstbányába. Szorítanak nekünk helyet, elvisznek pár km-t. Indulunk tovább gyalog, még a felét se tettük meg annak a 80 km-es kerülőnek, amivel visszajutnánk Tafraoutba. Később egy francia pár ér bennünket utol egy bérelt Dacia Logannal, lestoppoljuk őket. Ugyanabban a hotelben szálltak meg Tafraoutban, amiben mi. A nagyon rossz minőségű úton velük tesszük meg az út hátralévő részét. Kiszáradt, köves folyómedreken hajtunk át, kétoldalt meredek sziklafalak. Néhol egy terepjárónak is feladná a leckét az út, a Dácia kitesz magáért, és a felcsapódó nagy kövek se tesznek benne végzetes kárt. A város előtt vagy 3-4 km-el kiszállva nagy kerülővel jutunk vissza a városba.

Másnap indulunk vissza Tiznitbe, de a változatosság kedvéért egy másik-mint kiderül, sokkal kisebb forgalmú-úton. A város szélén felvesz egy kisbusz, ami 2 faluval arrébb, egy nagy hegy tövében rak le bennünket. Felkapaszkodunk a meredek, kanyargós szerpentinen, közben minden siker nélkül próbáljuk lestoppolni azokat az autókat, amik átlag félóránként arra járnak. Felérünk, majd a másik oldalon legyalogolunk a hegyről. Egy fennsíkra jutunk, aminek lágy ívű dombjai a látóhatár széléig nyúlnak. Nagy sokára beérünk egy teljesen kihalt faluba, se kajálda, se egy kávézó. Felvesz egy autó, ingyen elvisz két faluval arrébb. Megint gyalogolunk két falunyit.  Az út mellett 6-8 ember várja a buszt, ami majd egyszer erre jön. Közben próbáljuk lestoppolni azt az egy-két autót, ami arra téved. Az egyik megáll, kiszáll a sofőr, és sorban, hosszasan üdvözöl minden helybelit, majd int nekünk, hogy szálljunk be. Tiznitbe megy, és ingyen elvisz bennünket.(Marokkóban nagyon elterjedt a stoppolás, de akárcsak Romániában, itt is fizetni kell általában a fuvarért, nagyjából annyit, mintha busszal menne az ember) Az emberek, akik továbbra is várják a buszt, még ki tudja meddig, elköszönnek tőlünk is, lelkesen integetnek. Mosolygó arcukon nem látom bosszúság, vagy rosszindulat nyomát. Ennyit a helybeliek vendégszeretetéről. Ma, annak ellenére, hogy A. meg van fázva, és nem érzi túl jól magát, vagy 25-30 km-t gyalogoltunk, kicsit fáradtak vagyunk, mire visszaérünk a kempingbe. A városfal mögötti Souk-ban fantasztikus a kínálat arany, és ezüstékszerekből, megcsodáljuk a portékákat. A szokott helyen eszünk, ezúttal sült halat, – ez is nagyon finom.

Másnap „Grand Taxi”-val elmegyünk a 14 km-re lévő „Aglou beach”-re. Széles, lapos,homokos sáv az Atlanti óceán partján. Távolabb hatalmas habtaréjjal 6-8 sorban kifutó hullámok között 1-2 szörfös. Mindkét irányban több km-re elsétálunk a parton, aztán stoppal vissza Tiznitbe. A kemping tele van lakókocsis francia nyugdíjasokkal, sátorral csak mi vagyunk. Az egyik 65 év körüli fickó minden reggel felül 1000 köbcentis túramotorjára, és egy szál papucsban elhajt. Negyedóra múlva vissza, ennek alapján valószínűleg a sarokra megy reggeli kávéját elfogyasztani, esetleg a szemben lévő szupermarketbe bevásárolni. De hát különben ki látná, hogy neki ilyen játékszere is van! Még csak Dec.16, de a kempingben már javában karácsonyi hangulat van. A legtöbb lakókocsin futófények villognak esténként a 20-25 fokos melegben, és undorító, felfújható mikulásokat lenget egész nap a forró szél. Meglátogatom a szemben lévő éjszakai bárt, ahol a bejárat mögött paraván takarja el a bent ülőket az utcán járó kíváncsiak tekintete elől. Bent csak egy-két lámpa ég, erős félhomályban söröznek azok az elvetemült helybeliek, akik Allah törvénye ellenére úgy döntenek, hogy sörbe fojtják maradék értelmüket.

Másnap tovább állunk, indulunk dél felé, ami szerintem nagy felelőtlenség, és ezt meg is mondom A.-nak. A térképre nézve a legközelebbi hely, ahol boltban sört, vagy egyéb alkoholt tudunk venni, az valószínűleg Szenegál, az pedig rohadt messze van, a kiszáradás pedig nem gyerekjáték. De hát ennek a nőnek beszélhet az ember!

Mirleft a következő állomás. Nagy területen szétszórt házak, a főutca két oldalán kávézók, éttermek, 1-2 bár. A 70 években nagyon felkapott volt a hippik körében. A magas sziklafalak alatti néptelen homokos parton szabadnak érezhették magukat, minden olcsó volt, szívták a füvet, és boldogok voltak.

Ma már ez is turistásodott, a bárokból reggae zene szűrődik ki, ajándékboltok nyíltak, de azért megőrzött valamicskét egykori hangulatából. A bárok teraszain dílerek árulják a füvet, ami persze illegális, de ez kevésbé zavarja őket. A kemping a parttól vagy 300 m-re, egy kertes ház udvarán. Lesétálunk a partra, teszünk egy nagy kört, aztán be a faluba. A bárokban lehet alkoholt kapni, persze elvileg csak turistáknak. Az előző király II.Hasszán idejében börtönbe csukták azt a marokkóit, akit ittasan elkaptak az utcán. Itt ismeretlen a szonda. Ha a rendőr megállított valakit, kedélyesen elbeszélgetett vele, esetleg elkérte az iratait. Ha megérezte rajta az alkoholszagot, már vitték is. Ez a szigor valamelyest enyhült az utóbbi időben, de még mindig súlyos pénzbüntetésre számíthat az, aki lebukik. Persze egyszerűbb és olcsóbb ilyenkor lefizetni a rend derék őrét. A logika azt diktálná, hogy a rendőrök a szórakozóhelyeken razziázzanak, ott be lehetne gyűjteni a vétkes helybelieket. De Marokkó bevételeihez az idegenforgalom tekintélyes összeggel járul hozzá. Ezért egyenruhás rendőr sose teszi be a lábát szórakozóhelyre. Sokszor viszont civilben ott iszik a többi között. Ilyenkor jön jól, ha az ember tájékozott. Célszerű meghívni a rend őrét, ha marokkói létedre nem akarod, hogy hazafelé menet rendszeresen megállítsanak, és újabb, és újabb hatalmas büntetéseket sózzanak a nyakadba. Marokkóban készítenek borokat is, nem is rosszakat. Rossz nyelvek szerint ennek 70-75 %-át helybeliek isszák meg. Eszünk egy harirát, aztán sörözök, bár elég drága.

Másnap felkeresünk jó pár strandot. Némelyik km-eken keresztül húzódik széles, lapos homokos szegéllyel a parton, mások csak kis homokos öblök a sziklák által körbezárt vízmosások végében. Este egy karperecre alkudozok az egyik útszéli árusnál.150 Dh-ról indul az ár, aztán, miután bezárta kis asztalkáját, a fickó közeli lakásán folytatódik az alku teázva, beszélgetve. A végén 20 DH-ért hozom el, persze annyit se ér, de legyen neki is haszna.

Másnap pár távolabbi strandot keresünk fel. Délután meghívjuk a tegnapi árust, Hasszánt ebédelni. Veszünk a piacon friss szardíniát, és a közeli kifőzdében némi felárért megsütik nekünk, krumplival, salátával. Iszunk mellé teát, minden nagyon finom. Igaz ugyan, hogy egy kevésbé igénytelen emberre akkor is rájönne a fosás, ha csak körülnézne, de hát Afrika nem a finnyás embereknek való.

Másnap stoppal elmegyünk Sidi Ifni-be. Ez a kisváros a spanyol időkben közigazgatási központ volt, és hangulatában, lakóépületei stílusában sokat megőrzött ebből az időből. Széles, homokos strandja van. Visszasétálunk a parton pár km-t Mirleft felé. Átmegyünk az egyik hatalmas ív alatt, amit az óceán vájt ki évezredek alatt a konglomerátumban.

Pár méter után, ahogy áthaladunk alatta, 2-3 öklömnyi kő hullik alá a mennyezetéről. Nem túl szerencsés, ha egy ilyen 15-20 m-ről az ember fejére potyog. 10 egynéhány km után a partról visszakapaszkodunk a kanyargó útra, hamarosan felvesz egy „Grand Taxi”. 7-en ülnek benne, mint általában, most még mi ketten is beszállunk. Nem probléma, elhagyatottabb útszakaszokon néha 10-12 ember is bepréselődik. Még mindig jobb, mint gyalog. Este harirát, és szendvicset vacsorázunk, utána vissza a kempingbe. Összeismerkedünk egy öreg hippinek kinéző 65 év körüli svájci fickóval. Rövid ősz haja van, azt mondja 17 éves kora óta növesztette, és majdnem a derekáig ért, a múlt héten vágta le, időnként váltania kell az embernek. Egy vadiúj VW kisbusszal van, aminek a teteje részben felnyitható, és így lakóautóvá alakítható. Egy öreg német juhász kutyával utazgat. Elmondja történetét. 17 évesen egy évig csavargott Dél-Amerikában, aztán két évre lement DK.-Ázsiába, majd vissza Dél-Amerikába egy újabb évre. Svájcba visszatérve látott egy hirdetést, ahol érdekes munkát kínáltak. A rendőrség kábítószer ellenes alosztálya keresett munkatársakat. Harmadszorra vették fel, de a végén igazolódott, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Vagy 40 évet húzott le a testületnél. Nagyon szerette. Egyenruha gyakorlatilag sose volt rajta, munkája nagy részét az tette ki, hogy bárokban, gyanús helyeken lődörgött, és figyelt. Munkájából adódott, hogy minden ismert kábszert kipróbáltattak velük, hiszen ismerniük kellett azt, ami ellen harcoltak. Az évek során mindössze egyszer kapott lövést, mutatta a heget a lábszárán. Náluk állítólag az a rendszer, hogy a szolgálati idő kezdetétől a rendőrség félrerak nekik minden hónapban egy összeget prémiumként. Ha a rendőr leszerel, ez lesz a végkielégítése. Mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, felkínálták neki, hogy dolgozzon tovább, de nem élt vele. Kifizették neki a prémiumot, ebből vette a kocsit, ami a legmodernebb technikával van felszerelve, légkonditól a HIFI minőségű hangtechnikáig. Hasissal kínál, nemrég vette egy francia fickótól itt a kempingben, aki Pakisztánból a gyomrában csempészte be, turistáknak árulja, és a saját itt tartózkodását fedezi az üzletből. Sötétbarna, kiváló anyag. Később előszed egy üveg portugál bort is a kocsi hátsó részéből. Szilveszterre tartogatta, de hát Carpe diem!

Ülök a kocsi mellett, lábamnál a hatalmas rendőrségi német juhász kutya, és egy volt kábítószer ellenes zsaruval importált hasist szívunk, miközben portugál bort kortyolgatunk. A CD lejátszóból a legjobb 70-es évekbeli rock, és blues zenekarok számai szólnak, távolról az óceán moraját sodorja arra a szél, fejünk felett sok ezer csillag ragyog sziporkázva.

Másnap „Grand Taxival”elmegyünk Legzirába, ez vagy 20 km-re van, a parton mindkét irányban több km-re elsétálunk. 2-3 hatalmas, természetes kőív is található itt, amit a hullámverés alakított ki, mennyezetükről hatalmas, kerek kövek lógnak mindenfelé, szinte a levegőben, Isten tudja, mi tartja őket a helyükön. A parton sétálva hatalmas, több méteres hússzeletet találunk, az egyik helybeli srác szerint egy nagy bálnát sodort partra a víz. A helybeliek feldarabolták, a zsírját sok mindenre fel tudják használni. Később találunk is egy nagy halom rothadó húst a homokban, kevésbé büdös, mint ahogy várná az ember. Délután visszakapaszkodunk az útra, hamarosan felszed egy dagadt angol nő, aki ide ment férjhez, és már évek óta ezen a környéken lakik.

Másnap. Itt is eleget voltunk. Megreggelizünk, aztán kiállunk stoppolni az útra. Vagy egy órán keresztül senki nem vesz fel bennünket, aztán befut egy busz , elvisz  Sidi Ifni-be. Megkeressük a „Grand Taxi” állomást, aztán, mikor megtelik a járgány, rövid tökölés után elmegyünk Goulmime-be. Szép nagy szemetes város széles utakkal, látnivaló semmi. A buszpályaudvarról ”azonnal” indul egy busz, rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy tovább megyünk. Befutunk Tan Tan-ba. A souk-on kívül itt se sok látnivaló van, ”Grand Taxi”-val elmegyünk a 28km-re lévő hasonló nevű tengerparti üdülőhelyre. Rövid keresgélés után kiveszünk egy szobát az egyik kempingben, miután 150-ről 100-ra alkudjuk le a szoba díját. Aludhatnánk sátorban is, de kivételesen engedünk a saját fürdőszoba csábításának. TV is van vagy 100 csatornával, főleg persze arab nyelven. Városnézés, a főtéren találunk egy olcsó kajáldát, és nagyon finom „tajine”-t eszünk. Reggel, mint mindig, kávéval kezdünk, Marokkóban nagyon finom kávét főznek, forralt tejjel isszák. Attól függően, hogy mennyi a kávé-tej aránya, négy félét különböztetnek meg, az áruk ugyanaz. Megkeressük a buszpályaudvart, 11 óra van, akkor fut be a busz, aminek 9-kor kellett volna itt lennie, de arra nincs hely. Állítólag délután fél 3 kor indul egy busz. A két hátizsákot a buszpályaudvaron hagyjuk, és szétnézünk a parton. Kettőkor vissza. Kiderül, hogy a busz, amiről szó volt, az éjjel fél 3-kor indul, nem délután. Állítólag jön ugyan egy 17 órakor is, de akkor az útból semmit se látunk. Becuccolunk az egyik közeli hotelbe, ahol 60 DH-ért kiveszünk egy szobát. Itt is saját fürdőszobánk van, állítólag később lesz meleg víz is. Megvacsorázunk a tegnapi helyen, aztán aludni próbálunk. Nem könnyű, mert ezeket az olcsó marokkói szállodákat betonkefni válaszfalakkal építették többnyire, olyan akusztikájuk van, mint egy hangversenyteremnek. Ráadásul az ember azt hinné, hogy a világ összes szállodájában ugyanazt csinálják az emberek, és ez nagyjából ugyanazokkal a hangokkal jár. De ez nem így van! Afrikában teljesen más hangok szűrődnek át a falakon, és nem csak az rejtély, hogy mit hall az ember, de az is, hogy miféle tárgyal lehet ilyen elképesztő zajokat okozni. Másnap kimegyünk a buszhoz, ami persze késik. Elmegyünk reggelizni, mire végzünk, pont befut. Dakhla-ba megy, de mi csak Tarfaja-ig veszünk jegyet, ott is szét akarunk nézni. Megérkezünk, látnivaló semmi, koszos kisváros. Pénzünk fogytán van, angol fontot akarunk beváltani. A bankban, ahova küldenek bennünket, az alkalmazott először komótosan átírja a vadiúj digitális kijelzőn az árfolyamot, aztán tüzetesen megvizsgálja a beváltani szándékozott összeget. Közli, hogy nem tudja beváltani, mert csak két hete nyitottak, és az a készülék, amivel a bankók eredetiségét vizsgálnák, még nem érkezett meg. Egy másik bankba küld, aztán egy étterembe, de végül sehol se tudunk pénzt váltani. Hosszasan alkudozunk a „Grand Taxis”-al, mire sikerül a normál árat kialkudni. Mikor 5 ember összegyűlik, nem várunk tovább, és elszáguldunk Laayouneba. Útközben az egyik helyen iszonyatos dögszag, de nem látjuk a forrását, és vagy 100 m után megszűnik. Megállunk enni is valamit, a boltos a szendvicsekért, és az üdítőkért először 300 DH-ot akar kérni, gyorsan lebeszéljük róla, végül 70-et hagyunk nála, de így is többet fizetünk, mint a tényleges ár. Nem kérdeztük meg előre az árakat, de hát olyan szimpatikus pofája volt, az tévesztett meg bennünket. A sofőr tanácsára csináltatunk néhány fénymásolatot az útlevélről. Innentől sűrűbben fogják ellenőrizni az úti okmányokat, de fénymásoló gép természetesen nincs ezeknél az út menti ellenőrző posztoknál. Viszont ha a sokszor félig írástudatlan rendőrnek kell kimásolni az adatokat, az tetemes időveszteség. A fénymásolatra ráírjuk a belépés dátumát, a belépéskor kapott regisztrációs számot, valamint a foglalkozást. Én azt írom be, hogy tanár, ez elég rövid, és angolul ugyanannyi betű, mint az hogy diák, de ez utóbbit egyre kevésbé hiszik. A tanár se korrekt persze, de hát azt mégse írhatom, hogy csavargó. Laayoune szép nagy közigazgatási központ tele katonasággal, és az ENSZ kéksisakosaival. Itt van a Marokkó által elfoglalt vitatott hovatartozású „Spanyol Szahara” központja. Ez a terület ettől a várostól északra kezdődik, és egész Mauritániáig húzódik. Eredetileg ez a Saharawi törzs területe, akik a mai napig küzdenek szabadságukért, és a terület függetlenségéért, hol békés, hol katonai eszközökkel, a Polisario révén. A város előtt rendőrségi ellenőrzőpont.  Ma van Dec.24.-e, de elég nehéz karácsonyi hangulatba kerülni a 20 egynéhány fokban pálmafák között, körben a sivataggal. Az egyik drága hotelben érdeklődünk a kemping felől, de az vagy 24 km-re van az óceánparton. A hallban 2 méteres feldíszített műanyag karácsonyfa. Keresünk egy olcsó hotelt, aztán teszünk egy nagy kört a városban. Marokkói viszonylatban tiszta város, nagy, rendezett  parkokkal. Egy olcsó helyen a piac mellett megvacsorázunk. Itt is, mint mindenfelé Marokkóban, mindenki bőszen mobilozik, ha kell, ha nem. 10 éve még nem nagyon láttam telefont senkinél, két éve már sokkal elterjedtebb volt, de mára nincs az a nomád tevehajcsár, akinek ne volna. Felkeressük az állami, és a két maszek busztársaság irodáját, de vagy reggel korán, vagy este nagyon későn indítanak járatot, és egyik drágább, mint a másik. Veszünk egy halom gyümölcsöt, vissza a hotelba, és még egyszer megvacsorázunk. Aludni próbálunk, de ez itt se könnyű, a szomszéd szobából fél éjszaka olyan hangok jönnek, mintha valaki folyamatosan az egyik faltól a másikig tolna, vagy dobálna egy ágyat. Reggel kimegyünk a „Grand Taxi”állomásra. Ahogy a kocsi megtelik, elindulunk. Dakhla 530 km ide. Egy kocsiban utazik velünk egy 24 éves svájci csaj, már tegnap este is láttuk, ugyanott szállt meg, mint mi. Összeismerkedünk. Ő repülővel jött Agadírig, onnan tömegközlekedéssel tart Szenegálba. Amúgy félig-meddig kollégák vagyunk, ő is festő-mázoló otthon. Trinidadi rummal kínál, nagy duzzogva elfogadom. Hatalmas köves lapályon haladunk, két oldalt időnként homokdűnék tűnnek fel. Néha hatalmas, kiszáradt sós mocsarak,”shott”-ok mellett vezet az út. Estére le is küzdjük a távot. Dakhla egy félsziget csúcsán terül el, nagyon szép a fekvése. A könyv által ajánlott olcsó hotel tele van, akárcsak a másik 4, amit megnézünk. Végül találunk egyet, de csak egyetlen dupla szobájuk van üres, ezt kivesszük hárman. A recepciós berak a padlóra egy matracot ágyneművel, ezzel rendben is vagyunk. Teszünk egy nagy kört, az egyik utcai hús sütödénél megvacsorázunk, én például tevehúst roston. Finom.

Reggel a Hotel Sahara elé küldenek bennünket, ahol vállalnák, hogy fejenként 350 DH-ért elvisznek minket Nouadhibbou-ba, a mauritániai oldalra. Gyanúsan készségesek, azonkívül alapszabály, hogy sose fogadd el az első árat, ami amúgy is soknak tűnik. Hosszasan próbálunk alkudni, de hajthatatlanok. Elindulunk másik lehetőséget keresni, utánunk jönnek, hogy legyen 300, de akkor már nem érdekel. Többször autót váltva visszamegyünk 40 km-re, a félsziget tövénél lévő útelágazáshoz. Az úttól távolabb a higanyszínű víz, és néhol több száz méter széles homokpart, ember viszont sehol. Rendőrségi ellenőrzőpont, a dél felé térő úton próbálunk stoppolni. Egy szép nagy lakóautót szeretnénk egy jószívű turistával, aki elvisz bennünket Mauritániába.16 órakor már éppen fel akarjuk adni, visszamennénk a 20 egynéhány km-re látott kempingbe, amit holdbéli táj vesz körül. Már éppen indulnánk, amikor megáll mellettünk egy ócska furgon Mauritániai rendszámmal, két srác ül benne. Hazafelé mennek, és örömmel elvisznek bennünket. Nagy szerencsénk van, később találkoztunk olyanokkal, akik három napig vártak fuvarra ugyanennél az elágazásnál. Az első ajánlatuk 1000 DH fejenként. Rövid alku után megegyezünk 200-ban. Előre kérnék a pénzt, de erről lebeszéljük őket. Ketten előre ülünk a svájci lánnyal, A. hátul a másik sráccal.

A sofőr fél órán belül megkéri a svájci csaj kezét. Az egyik helyen kiszáll, és megvizsgálja a bal első kereket, ami erősen füstöl. Szerinte a fék „nem tökéletes”,menet közben is fog, és ez okozza a túlmelegedést. Ilyen apróságokra viszont nem ad, ugyanolyan sebességgel megy tovább, bent folyamatos a füst szag. Miközben bármelyik pillanatban várom, hogy az abroncs felrobban a nagy hő miatt, a fickó vagányul, két ujjal fogja a kormányt, azonkívül cigarettázik, mobilon beszél, és velünk ismerkedik, általában egyszerre. A társalgás érdekes, mert a sofőr arabul beszél, egy kicsit franciául, és egy kicsit spanyolul. A társa arabul, egész jól franciául, és egy keveset angolul. A svájci csaj franciául, németül, és elég jól angolul ahhoz, hogy megértessük magunkat vele. A.angolul, és egy keveset spanyolul. Én a magam részéről töröm a magyart, egy kicsit angolul, és néha részegen azt képzelem, hogy egy kicsit értek spanyolul. Szóval kedélyesen elbeszélgetünk, miközben a hátul lévő srác folyamatosan teát készít, azt kortyolgatjuk, és várjuk hogy durrdefektet kapjunk a sivatag közepén. Az út mellett helyenként 3 nyelvű halálfejes figyelmeztető táblák, miszerint a taposóaknák miatt az utat elhagyni tilos,és életveszélyes. Állítólag egy helybeli nemrég halt meg, terepjárójával aknára hajtott. Előttünk, mintha homokvihar volna, vastag, éles határvonalú ködpaplan, ami fejmagasságban kezdődik, és több száz méter vastag. A látástávolság néhány száz méterre csökken, a sofőr lassít valamit a tempón. Az út mellett 1.5×1.5m-es, fehérre festett kőfal a semmi közepén. Piros festékszóróval hatalmas betűkkel felirat rajta magyarul: ”FRISS LÁNGOS” Itt a sivatag közepén, gomolygó ködben kissé álomszerű a látvány. Később elhagyunk egy táblát, amin szép nagy nyomtatott kék betűkkel a felirat: ”TROPIC OF CANCER”. Alatta ugyanolyan betűkkel: ”RÁKTÉRÍTŐ” Jóval később tudom meg, hogy lehet hogy magyarok rakták ki a táblát, mert a tényleges ráktérítőtől vagy 20 km-re áll. Rendőrségi ellenőrzőpont, a sofőr, aki egyébként haverjával a „Saharawi” törzshöz tartozik, példátlan módon nem áll meg jóval előttük, ahogy az errefelé íratlan szabály, hanem közvetlenül a rendőrök mellett fékez le. Flegmán beszél a rendőrökkel,és lerí róla, hogy mi a véleménye a megszálló hatóság embereiről. Valami mondvacsinált indokkal megbüntetik 20 DH-ra, de más nem történik. Megyünk tovább. Többször is elhaladunk nagy katonai táborok mellett, amik az úttól kicsit beljebb fekszenek. Ránk sötétedik, de este 8-ig megyünk, majd egy benzinkúthoz kanyarodunk be. Távolabb másik benzinkút, elszórtan néhány új épület, néhány köztéri lámpa, ennyi a település. A kút mellett hotel, és étterem. Rákérdezünk a szobaárakra. Először 160-at ,majd 100-at mondanak. Úgy döntünk, akkor alszunk sátorban. Először belemegy a főnök, akié az egész komplexum, de utána meggondolja magát. A két srác útján, akikkel jöttünk, felajánlják, hogy alhatunk a sofőröknek fenntartott helyen, ez egy üres szoba, padlója gyékénnyel letakarva. Később meggondolja magát a főnök. Megunjuk a tökölést, átballagunk a másik kúthoz. Beleegyeznek, hogy ingyen felállíthatjuk a sátrat a hotel előtt, az étterem mellett. Biztonsági őr ücsörög a közelben, egész éjjel szolgálatban lesz. Zuhanyozni sajnos csak akkor lehetne, ha kiveszünk egy szobát, ami itt is 150DH. Nekilátunk felállítani a sátrat, de odajön a főnök, egy fehér burnuszos szimpatikus „Saharawi”, alhatunk a sofőrök szobájában ingyen. Ő is, és a helyettese is beszél angolul, és franciául. Becuccolunk, és rendelünk 1-1 csirkés „tajine”-t. A főnök bemutatkozik, odaül közénk, meghív teára. Hozzák a csirkét, ami nagyon finom, és akkora adag, hogy alig bírjuk megenni. Később a főnök több kólára is meghív bennünket (sör sajnos a közelben sincs), és felajánlja, hogy használhatjuk az egyik szobában lévő zuhanyzót ingyen. Ki is használjuk a lehetőséget, ki tudja mikor lesz részünk újra meleg vízben. Viszonzásul a vendéglátóinknak adom a Marokkó útikönyvemet. Remélem el tudják majd passzolni valakinek, aki dél felől jön, és elfelejtett könyvet hozni. A hotel előtt egy 800 köbcentis BMW túramotor, ez napközben mellőzött el bennünket. Összeismerkedek a vezetővel, aki rajtunk kívül az egyetlen fehér, és az egyik szomszédos asztalnál vacsorázik. Londonból indult a kis géppel, és Johannesburgba tart. Mi hozzá képest csak ide megyünk a szomszédba. Van némi gyakorlata, pár éve egy másik motorral szintén Londonból indulva Dél-Európán, és a Közel-Keleten keresztül elmotorozott D.K.-Ázsia túlsó végére, és onnan áthajózott Ausztráliába. Miután körbe járta a kontinenst, eladta a motort, és hátizsákos turistaként elrepült Japánba. Bejárta Japánt, majd repülő, Helsinki, és a Skandináv, majd a Balti államokon, Kelet, és Közép-Európán keresztül ért vissza Londonba. Szép kis másfél éves kör lehetett az is. Ezt a mostani útját mindössze fél évesre tervezi.

Másnap az éjjeliőr ébreszt bennünket, a két srác már ott van a kocsival. A határ ide 130 km, két óra múlva be is futunk. Katonai erőd a sivatag közepén, szögesdrót, katonák, rendőrök mindenfelé. Többszöri útlevél ellenőrzés,és némi tökölés után áthajtunk a kapun, és a senki földjére jutunk.Nincs út, csak keréknyomok kanyarognak össze-vissza a porban. Ez az itteni szabadkereskedelmi övezet. Teherautók állnak megpakolva két oldalt, turbános, burnuszos figurák ténferegnek körülöttük. Távolabb autóroncsok rozsdásodnak, tengernyi szemét mindenfelé. 4 napja állítólag turistákat raboltak ki itt a senki földjén. Arra tartottak, amerre mi, egy autó elállta az utat, és kést szorítottak a torkuknak. A rablók eltűntek. Ide a senki földjére nem lép egyik ország hatósága sem, ez is tele van aknázva, de úgy látszik a rablók ismerték a terepet. Megállunk pár percre. Szólít a szükség, eltávolodok pár méterre. Bár nem szívesen sétálok aknamező szélén, keresek egy megfelelő helyet egy autóroncs mögött. Elindulunk, és lépésben átvergődünk a bűn rossz terepen a 6 km-re lévő másik oldalra. Itt gyorsabban végzünk, majd a jó minőségű műúton délután egy körül befutunk az első városba, Nouadhibbouba. A két srác egész a város közepén lévő kempingnél rak le bennünket. A belváros kb.úgy néz ki, mint ahogy egy átlagos európai egy nyomornegyedet elképzel. Ehhez képest Marokkó egy rendezett, szolid, jóléti állam. Bár a szudáni állapotokat meg sem közelíti. Elég sok a kövezett út például, és közvilágítás is van, ha csak korlátozott mértékben is. Mindenfelé kecskék mászkálnak, megrágva mindent, ezért a facsemeték köré alját, és tetejét kivert rozsdás hordókat húznak ellenük. A mindenfelé halmokban álló szeméttel 1-1gereblyével felszerelt köztisztasági dolgozó küzd. Autók dudálnak, némelyik normál állapotú, de a többség megdöbbentően lepukkant, és 1-2 olyan is szaladgál, amit jobb érzésű autóbontós se venne be. A járda szélén egy nő a dolgát végzi a szoknya takarásában.

Körülnéztünk Nápolyban, voltunk a Vezúvon, Pompei, ilyesmi….

A kempingben rajtunk kívül alig vannak, a narancs és citromfák roskadásig tele érett gyümölccsel. Pompeiben derül ki, hogy hajó se Nápolyból, se Szicíliából,se Tunéziából nem megy Marokkóba, Algériából meg végképp nem…A két ország között még közúti határátkelő sincs – a pár évvel ezelőtti háború miatt.

A Lipari szigetekről viszont szép képeket láttunk, ezért úgy döntünk, körülnézünk arra. Az utazási irodában veszünk 2 hajójegyet Rómából Barcelonába, és onnan a 2 nappal későbbi járatra tovább Tangerbe, Marokkóba, természetesen a létező legolcsóbbat, ülőhelyre. A cuccunk egy részét az ifjúsági szálláson hagyjuk, és elindulunk a Lipari szigetekre.

Az első sziget Stromboli, távolról a hajnali égen jól látszik amint a vulkán tetejéről időnként lávaszökőkút tör az ég felé. Az egész sziget egy nagy vulkáni kúp,ami a tulajdonképpeni vulkánnak csak a csúcsa, ez emelkedik ki a tengerből 970 méterre.

Szabály szerint kísérő nélkül csak mintegy 300 méteres magasságig lehet felmenni,aki ennél magasabbra akar kapaszkodni annak fizetni kell a helybeli idegenvezetők egyikének. (Az összeg függ a létszámtól, minket kettőnket így utószezonban 50 euróért akartak felvinni….)

Mi persze szokás szerint nem erőltetjük a dolgot, és nekiindulunk vezető nélkül. Már majdnem a kráter pereménél látunk egy helikopter leszálló helyet. Fent a kráterben 4-5 kisebb kürtőből folyamatosan füst gomolyog, a legnagyobb kürtő pedig pár percenként egyszerűen felrobban, izzó lávát, és füstöt okádva. A visszahulló törmelék újra meg újra eltömi ennek kürtőjét a következő robbanásig. Egy nagy kerülővel, másik úton ereszkedünk le a parton lévő faluba.

Este befizetünk egy motorcsónakos útra, ekkor kint a tenger felől lehet látni a tűzijátékot esti fényben. A fickó, aki kivisz bennünket sok évig élt Ausztráliában, jól beszél angolul. Kérdezi voltunk-e fenn az ösvényig, ameddig ingyen fel lehet menni. (Ha idegenvezetőt fogadunk, aki végig felvisz, arról tudott volna)

Mondjuk voltunk, szép volt. Mellékesen kérdezem, mi van, ha valaki a törvényt megszegve idegenvezető nélkül megy fel – esetleg….. -Ó, ilyenkor, novemberben már semmi – mondja. De ha valaki nyáron csinál ilyet akkor azt észlelik az ösvény mellett elhelyezett kamera következtében, mire felér, akkorra már helikopter várja a perem alatti leszállóhelyen, és 2000 euróért visszahozzák a partra.

A part egy elhagyatott részén alszunk sátorban. Sokfelé látunk táblákat, amik több nyelven figyelmeztetnek, hogyha szirénát hall az ember, akkor húzódjon a sziget magasabban fekvő részeibe. Ez furcsa, én laikusként arra gondoltam volna, hogy egy nagyobb kitörés esetén minél közelebb vagyok a vízhez, és a várható mentőhajókhoz, annál jobb. Később mesélik, hogy egy pár évvel ezelőtti kitöréskor a sziget egy része belecsúszott a tengerbe, a szökőárban sokan meghaltak. Másnap a délelőtti hajó nem jön a viharos tenger miatt, a délutánival tovább állunk. Panarea a következő sziget, nekünk ide szól a jegyünk, de nem szállunk ki itt, hanem továbbmegyünk Liparira

Erről a szigetről kapta a nevét az egész szigetcsoport. Itt is körülnézünk 2-3 nap alatt, aztán megyünk Vulkánóra. A hajóból kiszállva megfürdünk a kikötő mellett lévő iszapos vizű természetes termál tóban, ahova ilyenkor már nem kell belépőt váltani. Vize kellemesen meleg. Pár méterre tőle a tengerfenékről feltörő forró víz miatt itt is kellemes a fürdés. Utána felkapaszkodunk a kikötő mellett magasodó kialudt vulkánra.  A kráter peremén a vulkáni utóműködés következtében szolfatárák okádnak kénes füstöt. Általában fúj a szél, de amikor egy pillanatra eláll, a felemelkedő füstoszlop szúrós szagában  fuldoklunk. Leereszkedve, stoppal és gyalog elmegyünk a sziget túlsó végére, ahonnan szép kilátás nyílik a hegytetőről. Visszaérve a kikötőbe, épp csak iszunk valamit az egyik kocsmában, és már jön is a hajó.

Visszafelé megvesszük a jegyet Liparira, de a szokásos metódus alapján nem szállunk ki itt, hanem elhajózunk Nápolyba.

Innen másnap vonattal vissza Rómába. (Formiáig jegy nélkül), onnan az idefelé fel nem használt jegyünkkel. A kalaj, aki szerencsére Formia után jön, ugyan csodálkozik, de meggyőzöm róla, hogy a Róma-Formia távolság kb. ugyanakkora, mint a Formia-Róma távolság. Azt, hogy nincs érvényesítve, már szóvá se teszi. Rómában ki a kikötőbe, Civitavecchiába, az orrunk előtt kifutó hajóra szinte át lehetne ugrani a partról. .A következő másnap este megy, átrakatjuk a jegyünket akkorra. Keresünk egy olcsó szállást. A következő nap Civitavecchiával ismerkedünk. Este ki a kikötőbe.

A hajó szép darab, 230 m hosszú, 30 m széles, és ugyanolyan magas. 2300 utast tud szállítani.10 fedélzet, éttermek, 5 bár, videójátékterem, internetszoba, wellnesskomplexum többféle masszázzsal, jakuzzi, szaunák, kaszinó, színpad, diszkó. A legfelső fedélzeten úszómedence külön a felnőtteknek, és külön a gyerekeknek. A hajón – a főleg marokkói sofőrökkel együtt – leterelnek bennünket egy mozihoz hasonló, 140 férőhelyes terembe, ahol 5 nyelvű táblán hívják fel a figyelmet arra, hogy csak ülni lehet az üléseken, de ezek ülőrészét, vagy a háttámláját a szőnyegpadlóra lerakni, és a padlón ülni, vagy feküdni szigorúan tilos…. Ennek ellenére a sofőrök 10 perc alatt berendezkednek a földön, mi is így teszünk.

Barcelona kurva jó, mint mindig, felkeressük az ismerős, és egy-két ismeretlen helyet, felkapaszkodunk a Tibidábó hegyre is ahonnan belátni az egész várost.

Tanger. Itt lépünk afrikai földre. Spanyolország után megdöbbentő a különbség, de már hozzászoktunk. Tanger is, és egész. Marokkó is sokat fejlődött az elmúlt években, mindenfelé építkezéseket látni.

]]> http://farandzsi.wordpress.com/2009/10/08/spanyolorszag-fele/feed/ 0 farandzsi Copy of 4 Pompei dscn0896 Lipari Vilcano Barcelona http://farandzsi.wordpress.com/2009/10/08/indulas/ http://farandzsi.wordpress.com/2009/10/08/indulas/#comments Thu, 08 Oct 2009 07:09:09 +0000 farandzsi http://farandzsi.wordpress.com/?p=25 ]]>

Az idő megint kezdett hidegre fordulni, így jött az ötlet, hogy induljunk el valamerre. Egy hónappal az indulás előtt eldöntöttük, legyen Afrika. Azért éreztük, hogy ezt egy kicsit pontosítani kellene, ezért (mivel én már voltam Kelet-Afrikában) a választás Nyugat-Afrikára esett.

Egy héttel az indulás előtt még tovább megyünk, és megtervezzük a pontos útitervet. Ez úgy hangzik, hogy valahogy lemegyünk Marokkóig, ott balra fordulunk, és majd meglátjuk….. Először úgy gondoljuk, hogy mivel már majdnem November van, a stoppolást Milánótól kezdjük, és végig a tengerpart vonalát követve megyünk Spanyolországon keresztül. A szükséges oltásokat megkaptuk, az afrikában előforduló összes olyan betegség ellen be vagyunk oltva, amire van védőoltás. Ez látszólag megnyugtató, a gond az, hogy van olyan betegség, amire a védőoltás 50% hatékonyságú. Magyarul, ha nem kapunk ellene védőoltást, akkor vagy elkapjuk a kórságot, vagy nem…. Ha igen, akkor pontosan ugyanez a helyzet, de mivel kapott védőoltást az ember, így némileg hamis biztonságtudatban leledzik, ami veszélyesebb, mintha nem kapott volna semmit. Malária elleni gyógyszert vittünk magunkkal, de ez hosszabb távú szedés esetén többet árt, mint használ. Végül is nem szedtünk be egyet sem, ennek ellenére nem kaptunk maláriát szerencsére.Vízumunk egyetlen országba sincs, mivel Európába nem kell, Marokkóba a határon minden probléma nélkül meg lehet szerezni, azonkívül viszont nem tudjuk merre megyünk. Pénzünk jó része American Express utazási csekkben van, a többi angol fontban, és euróban.

Megvesszük a buszjegyeket Milánóig. 2008.Nov.7.-ére, a Nagy Okt. Szoc. Poll. Forr. stb. évfordulójára szól. A búcsúkocsmázás miatt korántsem meglepően már a becsekkolási határidő után érünk a Népligethez. Csak leghátul van hely, ezeket az üléseket nem lehet hátradönteni, nehogy akár az elején kényelmesen utazzunk. Már elindultunk, mikor kiderül, hogy Padovából egy másik busszal fogunk továbbmenni Milánóba. Itt cserélnek buszt azok is, akik dél felé, Rómába mennek. Mivel Spanyolországon keresztül már megtettük ezt az utat motorral, stoppal, és én hamis vonatjeggyel is, ekkor jött az ötlet, hogy menjünk e helyett dél felé, és Szicílián, Tunézián, Algérián keresztül közelítsük meg Marokkót.

A Padova-Róma távolság ugyan majd kétszerese a Padova-Milánóinak, ennek ellenére sikerül rábeszélni a buszon velünk utazó gyezsurnaját, hogy beszélje meg a másik sofőrrel, és vigyenek le bennünket Rómáig pénzráfizetés nélkül. Mivel útközben kiderül, hogy ez a busz viszont Nápolyig megy, ami nekünk tökéletes lenne, tekintve hogy Rómában tavaly már eltöltöttünk néhány napot, megpróbálunk meghúzódni az ülések mögött. A szemfüles sofőr viszont kiszúr bennünket, és még pénzért se hajlandó továbbfuvarozni, így érzékeny búcsút veszünk. Busz nem megy már aznap, így a vonatot választjuk. Bevetem egy régi trükkömet. Megvesszük a jegyet Formiáig, ez nagyjából félúton van Róma, és Nápoly között. A jegyek Olaszországban vagy két hónapig felhasználhatók vásárlás után, de közvetlenül utazás előtt érvényesíteni kell őket. Ilyesmivel persze nem vesződünk. Reméljük,hogy még Formia előtt jön a kalaj, jegykezelés után pedig már nem szoktak emlékezni rá, hogy meddig is szólt a jegy. A kalauz egész Nápolyig se jelentkezik. A jegyet megpróbáljuk visszaváltani, de elutasítják, arra való hivatkozással, hogy még két hónapig felhasználható. Eltesszük, mert mit lehet tudni…..

Nápoly a Vezúvval

]]> http://farandzsi.wordpress.com/2009/10/08/indulas/feed/ 0 farandzsi Nápoly a Vezúvval.